Wesselyné Kupi Ildikó: December

Nádasdy-vár

A mai novellában Ildikó mesél egy színes, tiszta álomról, amely bármelyikünkről szólhatna. Ki ne álmodott volna kicsiként játékokról, mackókról, bababútorokról? Ki ne emlékezne minden apró részletre gyermekkora legkedvesebb karácsonyaiból?

Az óvodai falióra mutatóit néztem. Nem ismertem az órát, de megjegyeztem, hogy milyen alakot rajzolnak ki a mutatók, amikor apu oda szokott érni értünk az oviba. Már a vegyes csoportban voltunk, az utolsók. Elpakoltam a színeseket, mindjárt jön. A dadus el is kezdett öltöztetni bennünket: rám adta a fűzős kiscsizmámat, mert én ezt a fűzést sehogysem értettem. Ha segíteni mentünk a kiscsoportosoknak, mindig olyan gyereket választottam, akinek nem így volt befűzve a cipője, hogy ne kelljen szégyenkeznem, amiért nem tudom.

Elhoztam a szánkót, mondta apu, azzal megyünk haza. Arra a Mikulás is megjön otthonra, tette hozzá titokzatosan. Nem akartam újra találkozni a Mikulással, aki már délelőtt volt az oviban, mert remegett a hangom, amikor énekelni kellett neki. Ijesztő volt a krampusza, fekete ruhás, hosszú, piros nyelvvel és csörgette a láncát. Apu alig tudott felhúzni bennünket a dombon. Az esti sárgás lámpafényben aranyszínűn szikrázott a hó. A szánkónk rozsdacsíkot húzott utánunk. Kértem aput, hogy menjünk a játékbolt felé.

A kirakatot színes karácsonyfaégők szegélyezték. Az orromat a kirakathoz nyomtam, mert megpillantottam valamit, amilyen szépet még sosem láttam: piros kis műanyag babaszékeket fehér karfával. Alig tudtam levenni a szememet róluk. Hazaérve a mikuláscsomag sem érdekelt. Attól kezdve minden éjjel arról álmodtam, hogy piros-fehér bútorok között táncolok egy kastélyban. Ahányszor csak elmentünk a játékbolt mellett, mindig percekig bámultam a bababútort. És álmodtam-álmodtam a kastélyokról, várakról, bálokról, mindegyikben piros bútorok voltak fehér karfával.

Szenteste reggelén – ahogy minden reggel – apu bejött a szobánkba, felnyújtotta a vajaskenyerét az emeleteságy tetejére, ahol én aludtam, meg alulra, ahol az öcsém és haraphattunk egyet a vajaskenyeréből. Mindig puha volt rajta a vaj és nagyon-nagyon sós volt. Begyújtott az olajkályhába, majd sokat sejtetően azt mondta: ma jön ám a Jézuska! Estefelé sétálni vitt bennünket, hogy anyu addig titokban feldíszíthesse a karácsonyfát. A játékboltnál kétségbeesetten vettem észre, hogy nincs a bababútor a kirakatban. Hazaérve anyu izgatottan terelgetett bennünket a fa felé és biztatott, hogy nyissuk ki az ajándékainkat. Egy almazöld pizsamát kaptam, aminek a zsebére egy eper volt varrva, egy piros bársony szegedi papucsot nagy fehér pomponnal és egy lapos dobozt. Kinyitottam a dobozt és a bababútor volt benne, darabokban! Apu összerakta, a műanyag sorjákat akkurátusan lesmirglizte, én pedig megpróbáltam úgy felállítani, ahogy a játékboltban láttam. A karácsonyfa színes fényeiben éppen olyan volt, mint a kirakatban! 

Lefekvéskor felvehettem az új pizsamámat, de sehogy sem jött álom a szememre. Forgolódtam, ide-oda mozgott az emeleteságy, nagyon nehezen tudtam elaludni.

Sem azon az estén és soha-soha többé nem álmodtam se kastélyokról, se piros, fehér karfás bútorokról.