Frodó, Szauron és Középfölde

Egy világ, melyben a jó és a rossz összecsap. Egy történet, mely ezt elmondja nekünk. Egy író, aki mindre gondolt. Egy regény, mely meghatározta műfaját. Egy könyv, ami mellett nem lehet elmenni. Egy jegyzet, ami erről szól.

„Más lett a világ. Érzem a vízben, érzem a földben, érzem a levegőben. Sok minden, mi valaha létezett – eltűnt. Mert már senki nem él, aki emlékezhetne rá.” – J.R.R. Tolkien: A Gyűrűk ura – A Gyűrű szövetsége című könyvével ismerkedünk a sárvári Vármelléki jegyzetekben.

Nehéz elfogultság és szinte szirup sűrűségű rajongás nélkül beszélnem erről a történetről. Bár hangya szorgossággal gyűjtöm a könyveket és sok nagy kedvencem van, mégis A Gyűrűk ura az, amelyik kiemelkedik mind közül. Mondhatnám azt is, hogy „Egy könyv mind fölött”. A történetet valószínűleg mindenki ismeri, de legalábbis hallott már róla. Nem túl bonyolult, sőt mondhatni tökéletesen tiszta: az egyetemes jó harca az egyetemes rossz ellen. Mégis sokkal többet mesél a jóról és a rosszról, mint elsőre gondolnánk.

Zsákos Frodó története, amiben azt kapja feladatul, hogy megszüntethesse a gonoszságot a világon, a legnagyobb kihívás, ami csak létezhet. Természetesen vannak segítői, és ellenségei, de ha picit a sorok mögé nézünk, olyan sok réteget találunk, mint egy hagymán – ahogy azt Szamár magyarázta Shreknek.

Tolkien egy életet tett fel arra, hogy Középfölde világát megírja, a legapróbb részleteket is pontosan kidolgozva. Ennek az egész hatalmas örökségnek csak egy része az Egy Gyűrű története, bár szorosan összefüggenek a kötetek, melyek végül elvezetnek a Gyűrűháborúhoz.

Szauron egy ősi lény, aki mindenek felett hatalomra vágyott, és úgy gondolta, Középfölde a legalkalmasabb hely, hogy ezt megvalósítsa. Semmi más nem vezérelte, csak az ártás és az elnyomás iránti mérhetetlen vágy. Ezzel lényegében Tolkien megalkotta az eredendő gonoszt, akit nem a helyzete, az életében átélt trauma fordította az egyébként nagyjából békességben élő népek ellen, hanem önmagában hordozta a pusztítást és a halált.

Ennek ellenére egy rendkívül jó taktikus szereplőt kapunk a személyében, ráadásul mindezt úgy, hogy konkrétan alig kap megszólalási lehetőséget, mások szemén keresztül ismerjük meg az indokait, sőt egyáltalán azt, hogy kicsoda Szauron, mégis olyan sötét erővel uralja az egész történetet, amit egyáltalán nem egyszerű megírni, és ebben is rejlik Tolkien zsenialitása.

A másik oldalon pedig ott van Frodó, aki a Megyében – a tökéletesen idealisztikus vidéki Anglia mintájára –, úgy éli az életét, hogy valahová máshová képzeli magát, kalandok közé, melyeken nagybátyja, Zsákos Bilbó nevelte, aki egy elég nagy kalandban vett részt egykor. Frodó testesíti meg Tolkien szemében a jót, és a tisztaságot.

Annak ellenére, hogy nagyon élesen elkülöníthető a jó és a rossz oldal, mégsem egysíkú és kiszámítható sem a történet, sem a karakterek háttere. Hibáznak, félnek, de közben bátrak és képesek nagyon önfeláldozó tetteket végrehajtani. És persze ott van a mágia, ami átszövi Középfölde világát, de alig érzékeljük a jelenlétét – amit később a történetből táplálkozó írók sokkal erősebben használnak fel.

Hiszen a Gyűrűk ura nem csak egy történetfolyam, ami izgalmas, megható és sok mindent tanulhatunk belőle, hanem a fantasy zsáner egyik legfontosabb alapműve, amiből a mai napig is ihletforrásként szolgál, gondolkozásra, adott esetben újragondolásra sarkallja nem csak az írókat, hanem az olvasókat is. Egy olyan varázslatos világba kalauzol, ahol a veszélyek ellenére jó lehet élni.

Akárhányszor veszem a kezembe a könyvet – és ez általában évente legalább egyszer megtörténik –, ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel falom a sorokat, mint amikor tizenhárom évesen édesapám először a kezembe nyomta. Túlzás nélkül állíthatom, hogy nagyon sok mindent az életemben ennek a könyvnek köszönhetek: barátokat, hivatást, egy teljesen más gondolkozásmódot, ami sokkal nyitottabbá tett a világ felé.