A vár egyik bástyájának tövében szobrok sorakoznak egymás mellett. Németh Mihály sárvári szobrász lírai alkotásai kőből. Durván faragott lágy alakok, akik kedves mozdulataikkal merevedtek az idő egy pontján.
Nők, akik körülvesznek minket, igazítják életünket, és a szobrász hálából az örökkévalóságnak adja át őket. Ne féljünk kimondani, női dolgok. Egy kedves simogatás a borostás arcon, csak egy nő, aki szeret, tudja, hogy az most, nem holnap, nem később, most kell nekünk. És mi még meg se köszönjük! Dehogynem! Bár nem azért kaptuk, de a mosoly, mert mást mit adhatnánk cserébe, elég fizetség.
... érzékletessé az alakokat, kiemelve a fáradhatatlanságot, a még mindig van mit tenni állapotát. A férfi leül, elégedett és megpihen. A nő nem ül le, nem elégedett és megy tovább. Bepakol, feltesz, megvág, kérdez, visszajön, önt, rád mosolyog, megint eltűnik, majd már a nap se látszik, amikor odabújik melléd, megölel és kedvesen megsimogatja borostás arcodat. Te pedig egy kedves mosollyal hálás vagy.
Ő kéri így, hogy ezt mondjuk, nem szobrászművész, az örök nőt, a minket körülölelő, a részletekre figyelő nőt faragta vésőjével kőbe. És ott állnak egymás mellett, mintha mind egy másik lenne. Pedig ők mind ugyanazok. Azok a kedves, a fagyban is melegséget adó drága teremtmények. Erről szólnak Németh Mihály szobrai, egymás mellett sorakozva.
