Tavasz – vár – a tavasz

N�dasdy-v�r

Ugyanazokat az utakat járjuk be nap mint nap, mégis minden más és minden változik. Egy tavaszi séta az öreg, de mégis fiatal sárvári vár körül gondolkodásra készteti az embert. Apró szösszenet a tavaszról vagy inkább csak annak ürügyén.

Mindig nehezen indul, nem is hiszünk benne, hogy egyszer mégis megérkezik. Mikor végül itt van körülöttünk, körbeölel színeivel, elvarázsol illatával, azt kérdezzük magunktól, hogyhogy ilyen gyorsan történt. Semmi átmeneti, semmi apró tipródás, enyhe bizonytalanság? Helyette határozott jelenlét, kiáltás, hogy nézd, itt vagyok.

Megtörtént tehát idén is. Észre se vettük, hogy megérkezett a tavasz. Nehezen adta magát a tél, mintha bizonyítani akarná erejét. Még néhány pillanatig metsző hideg széllel fagyasztotta lelkünket, de nem tudott sokáig kitartani és elegánsan maga elé engedte akaratos utódát. Ő pedig boldogan suhant át a fák felett, lehajolt a mezőkre, hogy felébressze a természetet, nehogy színek, illatok nélkül maradjunk.

A tavasz az átmeneti dolgok közé tartozik, mégis állandónak érezzük. Elhagyjuk a sötét nappalokat és minden napsütéses nap a lelkünket virágoztatja ki. Ha egy zápor mégis erre jár, azután is zöldebbnek látjuk a leveleket, üdébbnek a fehér és sárga virágokat, a rózsaszín és lila szirmokat. A vár szintén életre kell, parkja újra felveszi legszebb ruháját. A város közepén, Sárvár szívében felébred Csipkerózsika álmából, hogy átadja magát a megújulásnak.

A várparkban megjelennek a gazdik, akik miközben kutyusaik boldogan futkároznak, megbeszélik a tél hosszú idejét, a hónapok magányos történéseit. A fiúk még bátortalanul lépkednek a lányok mellett, inkább csak viccelődnek, de mire itt lesz a nyár, az első csók már csak emlék marad. Gyorsan telnek a hónapok, de az élmény örökké a szívünkbe ragad.

Egy vár a város közepén. Tanúja volt évszázadok tavaszi pillanatainak. Itt várta Kanizsai Orsika férjét, Nádasdy Tamást, hogy hagyja már ott a politikát, törődjön vele, ha már az élet egymás mellé sodorta őket. Persze az ország sorsa! Csak ellopott percek, napok maradnak egymásra. De ez történelem! Csak történelem. Jobban emlékszünk a szerelemre, mint a tettre ott a távolban.

A tavasz sokszínű, megmutatja nekünk, hogy egy színnek is mennyi, de mennyi árnyalata van. Ilyen a gondolat is, mindannyian hozzáadhatunk valamit a nagy egészhez. Ami távolról nézve egysíkúnak tűnik, közelről sok apró gondolatból, építőkockából épül fel. Ahogy az oly hasonló, de mégis valamiben különböző falevelekből áll össze a lombkorona és él maga a fa, úgy áll össze a világunk belőlünk, emberekből. Vigyázni is kell ezért, nemcsak a fákra, a természetre, hanem bizony magunkra is. Mert ha elfeledkezünk magunkról, nem gondolunk másokra sem. A tél mindig eljön, úgy mint a tavasz is. A levelek mások lesznek, de a fa, mely a leveleket táplálja, hogy ők is segítsék a fát, ott lesz bizony a következő tavaszon is. A változékony állandóságban mi is keressük a helyünket, mert mégiscsak emberek vagyunk. Célokkal, reményekkel, álmokkal. Ezért mi tartozunk felelősséggel nemcsak társainak, családunk iránt, hanem a fák iránt is. Ha azokat elveszítjük, hiába jön el a következő tavasz, már nem ébreszti fel a természetet és az utolsó embert sem.

A tavasz azonban mégis a remény ideje. Hogy újjászületik az, ami egyszer már volt és igaznak tűnt. Pedig csak elmúlt és így lett igaz. Ami most jön az valami más, de nem biztos, hogy hamis, csak az még a jövőhöz tartozik, nem a megtörténthez. Még egy nyár, egy ősz, végül a tél és elválik, látszat volt csupán vagy tényleg valódi. Mert a tavasz csupán egy az évszakok közül, mely ha reményt is ad, a munkát nem végzi el helyettünk.