Már a boszorkányok sem a régiek

Nádasdy-vár

Ha meghalljuk azt a szót: boszorkány, általában egy csúnya, görbeorrú öregasszonyt jut az eszünkbe, aki az erdő mélyén lakik, rongyos a ruhája és gonosz varázslaton dolgozik kígyóbőrrel és békahájjal. Nos, manapság már egyáltalán nem ilyenek.

Deborah Harkness regénye, A Boszorkányok elveszett könyve ezt bizonyítja.

A modern kori boszorkányok már nem röpködnek seprűvel és nem szórnak mindenkire átkokat, aki csak meglátja őket. Mint mindenki másra, rájuk is hatnak az új világ szokásai, integrálódniuk kellett a megváltozott környezetbe.

Deborah Harkness remekül kitalálta, hogyan lehet, egy a mi általunk ismert világ mögé felhúzni egy másikat, amiben nem csak boszorkányok élnek, hanem démonok és vámpírok is. Látszólag egyetértésben, aszerint a legfontosabb szabály szerint, hogy minden körülmények között megőrzik a létezésük titkát, mert az emberek mellett ők már egyre kevésbé tudnának labdába rúgni.

A kihalás fenyegeti őket, fajtól függetlenül.

Ebben a kettős világban él Diana Bishop történészprofesszor és úgy éli az életét, mintha teljesen átlagos lenne, egy a többi oxfordi oktató. A fülszövegben említett „akarata ellenére lett boszorkány” megállapítás egy rettenetes félrefordítás eredménye, amit nem is igazán értettem, hiszen Diana boszorkánynak született.

A szülei nagyhatalmú varázshasználók voltak, kiváltképp az apja. Ennek ellenére mégis elfordul a mágiától – ennek oka az elején ki fog már derülni, és nem akar a mágikus világ része lenni. Meg akarja érteni a világot maga körül, ezért a legősibb tudományt szemeli ki a kutatási témájának: az alkímiát, ami mind a mai napig egyszerre tudomány és varázslat a világ szemében, és minden természettudományok alapjának tekintik.

Nem csak Diana választott magának hétköznapi foglalkozást, hanem a könyv másik főszereplője, Matthew Clairmont is, aki vámpír létére, és dacára annak, hogy ezerötszáz éves, elkötelezte magát a biokémiának. Az Angol Tudományos Akadémia tagja, szakterülete a vér és az anatómia kapcsolata.

Matthew elszántan keresi az okot és a megoldást arra, hogy miért nem tudnak új vámpírokat létrehozni, mert akit megharapnak, az belehal az átváltoztatásba. Ahogy a boszorkányokat és démonokat is sújtja az, hogy kezdik elveszteni az erejüket, és létezésük már-már okafogyottá válik. Ennek ellenére nem hajtanak fejet a természet döntése ellen, hogy már nincs helyük a Földön, hanem harcolnak és nem adják fel.

Ebben a feszített tempójú világban Diana mégis csak lassan fedezi fel önmagát, és azt a világot, amitől annyira állhatatosan próbálta magát mindig is távoltartani. Talán pont azért találja meg A Könyvet, az Ashmole 782-t, amit mindenki keres és mindenki akar, ami szavatolja a túlélésüket. De úgy tűnik a könyvnek önálló akarata van, nem mutatja meg magát akárkinek.

Felbukkanása viszont nem marad titokban és Diana egyedül már kevés ahhoz, hogy uralja a helyzetet és ezzel együtt az életét, ami veszélybe kerül.

– Mondja valaki, hogy nem veszélyes a tudás… – Nem bízhat senkiben, az is elárulja, akit egész életében barátjának tekintett, mégis a könyv felbukkanása és az ő erejének egyre erősebb megnyilvánulásai új szövetségek kötésére ösztönzi, ami elsőre furának hathat, de az idő a döntés helyességét igazolja. Na meg persze ott vannak az érzelmek, amik mindig átírják a józan ész által helyesnek ítélt gondolatokat.  

Vastag könyvről van szó, egészen pontosan hatszázkilencvenöt oldalas, tehát egy tipikusan lassú sodrású történetbe lépünk bele, amikor elkezdjük olvasni, én még sem tartottam soha egy pillanatig sem unalmasnak.

Az írónő részletgazdag leírásokkal dolgozik, olyan erős hangulatot teremt, hogy simán ott éreztem magam a Bodley könyvtárban, még a por is ingerelte az orromat. Mostanában népszerűek a pörgősebb cselekményű regények, de ha jól van megírva, akkor egy ilyen kellemesen hömpölygő történetfolyam pontosan ugyanúgy el tudja varázsolni az olvasóit. Ez pedig egy remek történet, érdemes hagyni, hogy kézen fogjon és elvesszünk benne.