Öt nő, egy király, négy szerelem, egy túlélő

Röviden így lehetne összefoglalni Sally Chtistie: A Király kurtizánjai című könyvét. Amennyire keveset mond ez a négy tény, annyira árulkodó, ha ötödikként megemlítem: az egész történet a 18. századi Versailles-ban játszódik.

A legtöbb kislány álma az, hogy hosszú szoknyában, amit lehetőleg fél tonna fodor és csipke díszít, fel s alá masírozik egy kastély szebbnél-szebb termeiben. És egy igaz szerelem van, aki nem más, mint a kastély hercege, aki a leányon kívül nem lát mást. Birodalma összes kincseit a lába elé szórja, az alattvalók pedig végtelen imádattal vannak iránta.

Na hát ez nem mindig így történik…

Ez nem azt jelenti, hogy lebecsülném a szerelem erejét, mindössze a vállamon ülő cinikus kisördöggel karöltve szeretünk a habos-fodros szoknyák árnyékát követve megnézni mi is lapul egy-egy híres vagy épp hírhedt szerelem körüli pletykák mögött.

A könyv borítóján ez szerepel: „A francia történelem legrejtélyesebb szerelmi sokszöge”. Aki egy lineáris történelmi romantikus sztorira számít az alaposan meg fog lepődni, mert itt aztán olyan összefonódásokkal találkozik, hogy csak győzze kapkodni a fejét. Mielőtt azonban elmerülnénk a részletekben fontos, hogy ismerjük a korszakot és a szereplőket.

Az unokahúgok elkezdik a történetet

A Király kurtizánjai egy nagyon érdekes időpontban az 1730-as esztendőben veszi fel a történet fonalát. A korszak öt nagyon különleges hölgyének szemén keresztül fedezhetjük fel az akkori Versailles-t, de fontos tudni, hogy ez az öt hölgy egy majd’ száz évvel korábban élt család leszármazottjaiként aranykanállal a kis kezükben születtek.

A dédnagymamájuk nem kisebb személyiség, mint Hortense Mancini, a híres Jules Mazarin bíboros unokahúga. Hortense korának Franciaországában az egyik legszebb asszonynak számított, és szerencsétlen házassága ellenére (hites ura verte, bezárta stb.), II. Károly angol király szeretője lett. Hortense nővére, Maria Mancini magának a Napkirálynak fiatalkori nagy szerelme volt, és csak a bíboros meg Ausztriai Anna rábeszélése kellett hozzá, hogy végül ne vegye feleségül.

Akkoriban a francia királyi udvar Mazarin unokahúgait – mert pontosan hét volt belőlük –, összefoglalóan „mazarinetteknek” nevezte. A két említett hölgyön kívül még egy mazarinette-nek sikerült királyi szeretővé válnia. Olympia Mancini a házassága előtt igyekezett kiszolgálni az ifjú uralkodót.

Ilyen családi háttérrel a Nelse-nővéreknek kikövezett út vezetett a pompázatos Versailles-ba. Hozták, ami a vérükben volt, tehát intrikáltak és olyan közel kerültek XV. Lajoshoz, amennyire csak lehetséges volt.

Öt szép és okos leányról szól ez a könyv, ami leveleken és egyes szám első személyű mesélésen keresztül ismerkedtet meg minket  azzal a francia királyi udvarral, ami egyszerre volt dekadens, veszélyes és ugyanakkor bájos is.

Gondoljunk csak bele: van egy uralkodó, akinek van egy házassága – XV. Lajos esetében ráadásul szerelmi házasság, ugyanis Mária királynéhoz tíz évig hű is tudott maradni–, de az államérdek a frigy megkötése után már leáldozik és gond nélkül elnézi mindenki, hogy a király szeretőket tartson. Akik nem mellesleg amúgy férjes asszonyok. Ennek a morális részébe nem szívesen mennék bele, mindenesetre a franciák akkortájt elég érdekesen működtek.

A hatalomhoz az udvarban bizony párnákon és kioldódó selyemszalagokon át vezetett az út, és ezt mindenki természetesnek vette, hiszen az udvaroncok egyetlen és legfontosabb célja a király kegyének elnyerése volt. Ez nem csak kedves csevejt és közös étkezéseket jelentett, hanem nagyon komoly pénz és rangbeli juttatásokat is.

A király kedves volt. Néha szerelmes is

Azért azt szögezzük le, hogy bár ezek a kapcsolatok nagyon komoly hatalmi alapokon nyugodtak, de a király valóban törődött szeretőivel, és nem egyoldalú volt a vonzalom.

A Nesle-nővérek története egyszerre nagyon szép és szomorú. A testvérek lényegében egymást golyózták ki a királyi hálószobából, de közben mégis ragaszkodtak egymáshoz, és igyekeztek jó testvérek lenni, amennyire ezt a lehetőségek megadták.

A fényűzés és a pompa sok könnyet felszárított, de újakat is fakasztott, hiszen nem csak testvérként kellett megélniük, hogy a fiatalabbak frissessége és olykor pimaszsága elvonja az idősebb nővérekről a király figyelmét, hanem nőként is meg kellett birkózniuk azzal, hogy unalmassá váltak és mondjuk ki; megöregedtek, holott még mindannyian harminc év alatt voltak.

Ez a tény egy olyan világban, ahol a szépség alapozta meg a jólétet, a hamvasság elvesztése a halált jelentette. Az udvar hölgyeinek első elmúlása a ráncok megjelenésével kezdődött, de még rosszabbul jártak, ha már nem tudtak megújulni és mérhetetlenül nehéz lehetett egy olyan férfinak minden nap izgalmasnak maradni, aki bármit és bárkit megkaphatott a világon. De tényleg bármit.

Személy szerint két testvért emelnék ki a nővérek közül. A legidősebb Lousie-t váltó Pauline-t, aki számomra azért érdekes, mert annyira akarta, hogy a nővére meghívja az udvarba, hogy képes volt nagyon komoly manipulációkat bevetni, és lényegében két naponta írta a leveleket, hogy mikor mehet már végre Versailles-ba. Végül is a célját elérte, innentől pedig nem volt megállás.

Míg Louise jó ideig titkos szerető volt, mert a vallásos Lajos nem merte felvállalni, hogy vele csalja meg a feleségét, Pauline-t könnyedén elismerte hivatalos szeretőjének, azaz a lány maîtresse en titre lett.

Csodálatos kastélyt kapott a királytól, a Choisy-le-Roi-t, amit a kedvéért nem kevés pénzből teljesen átrendeztek ezüst és kék színűre. Ez nem csak manapság számít nagyon költséges ajándéknak, hanem az 1700-as években sem volt megszokott. Pauline viszont elérte, hogy XV. Lajos konkrétan megőrüljön érte, és a pénz ne érdekelje, ha őt kell megajándékoznia.

A másik számomra nagyon érdekes személyiség, a törtető és meglehetősen önző Marie-Anne, aki Pauline, és Diane után melengette a királyi paplanokat. Ő egyáltalán nem volt az a szendeség, mint Louise, vagy az állhatatosság, mint Pauline. Ha akart valamit megszerezte, és ezzel az udvar tekintélyes szereplői is tisztában voltak, így nem örültek annak, hogy a király egy újabb Nesle-lánnyal kerüljön kapcsolatba.

Nem tévedtek, Marie-Anne politikai ambíciókat is dédelgetett, és ő vitte úgymond a legtöbbre az öt testvér közül, hiszen hercegné lett belőle egy cím ajándékozással, és a királynő udvarhölgye is, ami tekintélyes fizetéssel is járt.

Akit kihagytak

Egyedül Hortense nem lett a király szeretője, a legkisebb leány, akinek a visszaemlékezése lényegében keretet ad a történetnek. Idős korában ismerkedünk meg vele, és ő kezdi majd ő is zárja le a könyvet, bőven túlélve minden az életében fontos szereplőt.

Talán kissé mellőzi a Nesle nővéreket a történelem, mert XV. Lajos végül egy olyan nőt emelt maga mellé, aki a világ egyik legismertebb ágyasává vált. Ő nem más, mint Madame Pompadour.

Vitathatatlan azonban, hogy a XVIII. század első felét egy olyan család leányai uralták, ahol dinasztikus feladattá vált a király szórakoztatása, akkor is, ha a szívükkel fizettek meg érte.

Keserédes történetet kapunk ebben a könyvben és direkt nem árultam el, hogy kivel pontosan mi történik, mert bár alapvetően ismertek ezek a tények és hölgyalakok, de mégis új oldalról kapunk rálátást, hogy milyen is lehetetett az a végtelenül dekadens Versailles, ahol a szépség és a csábítás nem csak a mindennapok fűszere volt, hanem az ország sorsára is nagyon erős befolyással bírt. A korszak végén ugyanis lecsapott a nép haragja az aranyban és jólétben fürdő arisztokráciára, de az már egy másik történet.