Szubjektív objektív egy Nádasdy könyvbemutatóról

A sárvári vár dísztermében hatalmas érdeklődés mellett került sor Nádasdy Borbála és Takács-Reichardt Gabriella kettős könyvbemutatójára. Asszonyszerelem, asszonysors és Nádasdy Pál imádságai kerültek a nagyközönség elé.

Két hölgy ül egymás mellett, izgatottak, mindenkire rámosolyognak, puszit osztogatnak, túl vannak a riportokon, a közös fotón a Nádasdy ősök előtt, kezükben egymás könyvével. Majd hirtelen érkezik a kérdés a házigazdához, hogyan épül fel az este. A válasz nem egyszerű, csak bizalomkeltő, bízzanak a közönségben, ők most rájuk kíváncsiak. A sárvári múzeum dísztermében már mindenféle széken ülnek, plüsstámlájún, fémes zöldön és a nagy fából készülteken. Valaki felveti, vannak még babzsákok, de végül azok most nem kerülnek elő. Míg várunk egy picit, addig egy gyors szelfi Borbálával a közönséggel a hátunk mögött. Borcsi boldog, az unokák is rajta vannak a képen, és itt lehet velük a Nádasdy Ferenc Múzeum dísztermében, a mennyezeti freskók alatt. Kezdjünk!

A házigazda, Takács-Zoltán Bálint köszönti a vendégeket. Kulturális csemegére hívták a közönséget, de sokkal fontosabb, hogy akik eljöttek erre az estére egy igazi beszélgetésnek lehettek a tanúi, résztvevői. A kiindulópont két könyv, az egyik Nádasdytól, a másik egy elfeledett Nádasdyról.

Gróf Nádasdy Borbála Asszonyszerelem, asszonysors, című könyve már a hatodik kötet, mely nemcsak a család, és benne Borbála történetéről szól, hanem hazáról, hitről, szeretetről. Hazáról, ahová hatvan év után tért haza, otthagyva azt az országot, Franciaországot, amely befogadta és amelyet most annyira félt. Véglegesen hazatérni, ide, Magyarországra nem is Borcsi akart, ahogy mondja, ő vállalta volna, hogy fél évig itt, fél évig ott, hanem a drága férj, az építész Jean. Ő végleg haza akart költözni, ide hozzánk, Magyarországra. A búcsú francia földtől fájdalmas volt. Hat évtized, a család, az unokák, a régi Franciaország, mind olyan megfoghatatlan és mégis konkrét dolgok, melyet mind otthagytak, együtt, közösen. Így indul a beszélgetés, szubjektíven, emberien. Jean boldog volt itthon, Veszprémben és Mencshelyen, de egy év után itthagyta ezt a vidéket, már két éve nyugszik az agárdi temetőben. Az imák, a fohászok azonban segítenek. Ez az, ami összeköti az évszázadokat, az egymástól távol élőket.

Takács-Reichardt Gabriella, a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum történésze a város szülöttjeként szinte természetes, hogy a nagynevű, Magyarország sorsának alakításába is beleszóló család történetével foglalkozik. Az egyetemen egy speciális kurzusnak köszönhetően talált végül rá az elfeledett Nádasdy Pálra, az erős fekete bég, Nádasdy Ferenc és Báthory Erzsébet fiára. Az Országos Széchenyi Könyvtárban még csak mikrofilmen olvashatta a főűr Csepregen 1631-ben kiadott imádságos könyvét, hogy hamarosan Sárospatakon már a másik példányt, immár eredeti tárgyi valójában kézbe vehesse. Méretét tekintve nem nagy könyv, a tíz centit sem éri el, mégis hatalmas erővel bír, ami nem engedte már a szerzőnőt, a kutatót, aki minden újraolvasásnál talál új és új izgalmas összefüggést. Imák, melyek Istenhez szólnak, de eligazítanak minket ma is a hétköznapokban. Az évszázadok egybehajolnak, hogy a múlt segítse a jelen emberét, hogy elérjen a jövőbe.

A két hölgy egymással beszélget, egy jó pohár sárvári bor mellett. Egymást segítik, mindegyik azt szeretné, a másik legyen a főszereplő. Így nyert végül mindenki ezen az estén. A levegő vibrált, a könyvek fogytak, a dedikálás sokáig tartott.

Mindeközben a Nádasdy Bandérium sorfalat állt, és kapcsolta a múltat a jelenhez, bizonyítva, hogy hagyományaink szövik azt a sűrű szövetet, mely körbevesz minket és amit hívhatunk sokféleképpen, akár hazának, akár családnak, hívhatjuk közösségnek vagy nemzetnek. Ezen az estén, akik ott voltunk a Nádasdy-vár falai között, egy nagyszerű dolognak lehettünk a tanúi, annak, hogy egy kedves szó, egy mosoly, egy jó beszélgetés nemcsak összehoz, hanem erőt ad.