Óriási társaság

Laár András járt nálunk. És Besenyő Pista bácsi, Edebede bácsi, de a költő is benézett végül. Az #előjegyeztelek sorozatunk vendége megdolgozta rekeszizmainkat, miközben megismertünk egy művészt, aki ismeri az ország legtöbb öltözőjét.

Életmű. Ez a szó jutott eszünkbe, amikor Laár András belépett a múzeum dísztermébe és mosolygott. Egyből eszembe jutott egy négy évtizedes emlék. Ülök a tévé előtt és egy festett arcú zenészekből álló zenekar teljesen más stílusú, mind zenében, mind szövegben az addig ismerttől eltérő számot ad elő.

Bábu vagy. Mondták. Később jöttek még olyan szövegek, hogy Buta lány ez az Elisabeth, de szép a haja. És persze a Makákó, gorilla. Később, a kilencvenes években pedig a L’art pour l’art előadásain láttam és hallottam újra. Mindig vártam a következő előadást és imádtam. Most pedig Laár András besétál az ideiglenes színpadra, hogy megismerjük.

Az #előjegyeztelek programsorozatunk lényege, hogy a fellépő művészek ne csak műsorukat adják elő nálunk, hanem egy kicsit közelebb kerüljön hozzánk és ő is hozzánk. Nem a magánéletükre vagyunk kíváncsiak, hanem gondolkodásukra, az alkotás folyamatára. Arra, hogy akkor és most mit gondolnak a világról, mi volt a kezdő lökés a pályájukon. Az emlékezetes pillanatokra, a meghatározó élményekre.

Az est házigazdája, a Nádasdy Kulturális Központ munkatársa, aki pontosan ismeri, mi a művészet, Molnár Andrea lépésről lépésre, kérdésről kérdésre hozza egyre közelebb Laár Andrást hozzánk. A válaszokban a humor mindig ott van, de az élet szeretete, az ember gyarlóságainak megértése, de nem feltétlen elfogadása a legfontosabb üzenete a beszélgetésnek.

Laár András bizony sok helyen járt már. Városok, falvak egész sora van a háta mögött. A felsorolás listája bőven kitenné az est idejét. Mégsem ismeri jól azokat a helyeket, ahol fellépet, amit nagyon sajnál. Az öltözőket azonban annál inkább. „Az ország szinte összes öltözőjéről tudok nyilatkozni” – mondta kedves mosollyal.

Egyáltalán nem idegenek tőle a múzeumok. Iskolás korában őket is vitték kiállításokra. A múmiák különösen felkeltették az érdeklődését. A téma lezárásaként hozzátette, a sárvári múzeumba mindenképp elhozza kisfiát, aki igencsak érdeklődik a fegyverek iránt. „Annyi kard van itt!”

És a művészet, a produkció! Laár András ihletpárti. Szerinte direkt nem lehet egy jó dalt írni, sőt egyáltalán nem lehet írni. Aki ihlet nélkül akar valami újat létrehozni, az inkább hagyja abba a közepén. Kell az ihlet. És a gitár.

14 és fél évesen állt a kitárt ablaknál egy gitárral és jött az ihlet. Megszületett az első dal, Óh, én a szél vagyok. Ez volt az a pillanat, amikor eldőlt, miről szólnak a következő évtizedek. A színpadról. A család, mondjuk azt, természetesen nem örült ennek. A kohómérnök édesapa valószínűleg más karriert gondolt fiának. Mégis másfél évtizeddel ezelőtt egy beszélgetés során kiderült, nem volt mégsem rossz döntés a színpad. „Jó, hogy nem lettél kohómérnök, mert már nincs kohó”.

A gitár mellett szóba jött még akkoriban a hegedű és a zongora. Három évnyi hegedülés után sem gondolta azonban senki, hogy „ügyes vagyok”. Ekkor jött a gitár, az örök szerelem. Már csak Besenyő Pista és Edebede bácsi hiányzott és a költő.

Ars poetica. Röviden és ismerősen hangzó gondolat: „Nem úgy van, ahogy a Móricka elképzeli”. Mert az élet, minden, ami körbevesz, varázslat, amiben részt kell venni. Az életünket mi alakítjuk, folyamatosan varázsolunk. Ha valami rossz, azt is mi csináltuk, de mi is tudjuk megváltoztatni.

Mindenképpen több személyiség él bennünk. Meg van ennek a működési rendje. „Én egy egészséges skizofrén vagyok, mert van bennem egy én, aki kordában tartja a többit.” Mindannyiunkban vannak alszemélyek, akik bizonyos helyzetekben előlépnek. Van egy gyerekénünk, de van egy sértett énünk. Ezek vagy előjönnek egy szituációban, vagy nem, de ott van a folyamatos lehetőség. Van boldog énünk, de a gyerekek megszületése után előlép az apaénünk.

Az élet persze véges, de Laár András már rájött egy csomó dologra. Persze van még néhány, amire nem. Ami talán a legfontosabb, az a magyarsága, a hála a magyar nyelvért, ami egy világnézetet hordoz magában. A nyelv mélysége rendkívüli. Csak hálás lehet az ember, ha ebbe beleszületik.

Vannak fontos személyek az ember életében. Helyzettől függ, hogy ki. A feleség, a gyerek az első. Ha ők nem fogadják jól például a legújabb poénokat, akkor már nem is megy tovább. Ott van a L’art pour l’art társulat, melynek értékítélete szintén pontos és fontos. „Óriási társaság.”

És akkor jött a költő az irodalomtörténet legnagyobb kortárs verseivel. Majd Besenyő Pista bácsi filozófiai alapvetésével. Edebede bácsi pedig mesélt nekünk. Mi pedig nevettünk, nevettünk. Ahogy kellett. Szívből. (tzb)