L. Lukács Szilvia: Pópi karácsonya

L. Lukács Szilvia novellája kedves gondolat és történésfolyam egy sárvári bácsi életének utolsó előtti szakaszában. Számunkra kedves, otthonos érzés olvasni a sorokat, reméljük Önöknek is tetszik majd.

1. Néha csak elüldögélt ott a fák alatt a templom szomszédságában, ahonnan hallani lehetett a kiszűrődő éneket. Elfigyelgette a jövés-menést, odabiccentett, ha ismerős jött arra, néha meg, ha olyanja volt, hát járt egyet, míg Katica, a lánya meg Juli, az unokája odabent hallgatták a litániát. Szeretett itt a téren, bár ez sem volt már a régi. Nem volt ez ilyen puccos hely, autó sem volt ennyi, idegen se. Ha estefele elsétáltak erre Terával meg a kis Katicával, ismerősök köszöntek rájuk, ráérősen megálltak szót váltani. Akkoriban több idejük volt az embereknek meg tán a türelem is nagyobb volt. Ki tudja? Megváltoztak a dolgok. Már szegény jó édesapja is ezt mondogatta, aztán mennyi éve annak! Az öregnek ott volt a háború, a Rákosi, ötvenhat, meg a többi. No, az sem férne bele egy könyvbe, az biztos! Most mégis, mióta megöregedett ő is, mintha elmenne mellette a világ. 

Régen a templomba is eljárt vasárnaponként, de Tera halála óta nem tudott bemenni. Hiányzott mellőle az asszony. A mocorgásai, halk, fojtott megjegyzései – ugye hozott perselypénzt, ugye, milyen szépen beszélt a pap. Hiányzott az erős, tiszta énekhangja, a kabátja levendula illata. Majd, talán. Katica ebben nem erősködött, hagyta.

Így, decemberben a padok sem hívogatták, inkább csak járt egyet. Nem volt fagyos, de jólesett a csontjainak, ha átmozgatta, átmelengette őket. Húzták befelé az embereket a házak ilyenkor már. Ő is jobb szeretett a kályha mellett, melengetni kezeket, lábakat, háttal nekisimulni a rőtszín cserépnek. Jó is az az otthoni kályha, még fiatal házasokként rakatták. Kiszolgálja. Nem vágyik ő már semmi újra. Katica néha megpendítette a régi konyhaasztalt, hogy kéne egy kisebb, újabb, amit nem kell kerülgetni. Még a szüleié volt. Már teli karcolással a fája, a fiók is szorul. Azon az asztalon nyújtotta a Tera a rétest. Jó meleg volt olyankor, gyöngyözött a homloka, ahogy a tésztával dolgozott és közben egyfolytában mondta. Ő meg csak ült a hokedlin a konyha egyik sarkában és elhallgatta, elnézte, ahogy a hártyavékony rétesbe tölti a tökösmákot, az ő kedvencét. Na, abból a rétesből sem fog ő már enni! 

Aztán meg minek kicserélni valamit, ha kiszolgál még? Ej, Pópi de makacs vagy! - mondta a lánya egyre gyakrabban és csak legyintett. 

Lassan vége a misének. Katica meg a gyerek majd csak a végén jönnek, mindig váltanak még néhány szót a pappal. Juli majd három lépéssel az anyja előtt, aztán meg belekapaszkodik az ő kabátjába és hazáig be nem áll a szája. Cserfes, mondta rá Tera. Múltkor rajta kapta a galamboknál, hogy előadást tart nekik, aztán meg egy bottal vezényelt, hogy merre röpüljenek. Egyszem gyerek, kinek dirigáljon, ha nincs testvére? Kései. A Tera is elmúlt harminc, mikor a Katica megszületett. Azt hitték, már nem is lesz gyerekük, maholnap meg lassan negyven. Az anyja szemét örökölte, ha ránéz, az olyan, mintha a Tera nézne rá. A Juli, az az apját hasonlítja, a szeme barnája, mint a gesztenye, de amikor azzal a huncut mosolyával rásandít, akkor meg mintha az ő öccsét, a Lórit mintázná. Annak volt ilyen tekintete. Szegény Lóri… januárban lesz nyolc éve, hogy azt is elvitte a Szent Mihály lova. Arankával, a sógornőjével meg a márciusi temetés óta nem is látták egymást.

Ebben a hidegben kéretlenül is könnyezik az ember szeme. No, megint kotorászhat a vászonzsebkendőért. Ez még vasalt. Azt sem engedte, hogy a Katica kirámolja a szekrényt az anyja halála után. Ott sorakoznak a zsebkendők, ahogy a Tera berakta, igaz egyre kevesebb. Múltkor meg, mikor az inget vette elő, zörgős papírra nyúlt. Valami csomag. Talán Húsvétra szánta, a gyerek elől dugdoshatta a képeskönyvet. Kibontotta, aztán visszarakta. Jó lesz az még ajándékba. 

Ni, ott jönnek! A Juli húzza ki magát az anyja kezéből és már szalad, dörgölőzik.

- Pópi, nézd, mit kaptam! 

Szentképet nyújtogat. Tera Bibliájában vannak ilyenek, Szűzanya liliommal. Milyen meleg a kis keze!

- Na, aztán hallottál valamit a misén?

- Hogy szeressük a fele barátunkat. Mért’ csak a felét szeressük? 

Katicából kitör a nevetés, és ő sem állja meg mosoly nélkül.

- Nem fele barát, hanem felebarát – igazítja ki az anyja. - Azt jelenti, hogy a másik ember, hogy őt is szeresd.

- A Bálintot is? De nem is a barátom! Folyton piszkál!

- Őt is, bizony.

Juli grimaszt vág és rosszallóan megrázza a fejét, ahogy felnéz rá.

- Pópi, te a felebarátom vagy?  – kérdezi és apró keze előre-hátra jár a kezében.

- Pópi, gyere megmutatom a kirakatban, mit kértem a Jézuskától! – s már húzza is a játékbolt kirakata felé. Mennyi minden! Mikor ő gyerek volt, örültek, ha valami került a fa alá. 

- Olyan kiskutyát szeretnék! 

A kutya zsemleszín plüss, szalaggal a nyakában. Csinos kis jószág.

- Tud ugatni is, meg jár! Szerinted meghozza a Jézuska? Ugye, anya, jó voltam?

Most Katica néz rá egy mosolygós grimasszal a kislány feje fölött. 

- Úgy, de úgy szeretnék egy kiskutyát, Pópi! De nem lehet igazi kutyám, mert összepisili a szőnyeget, meg szétrágja a bútorokat. - Na, ezt biztosan az anyjától meg az apjától hallotta.

- Lakásba nem viszünk kutyát! – zárja rövidre Katica.

Bundásnak volt ilyen zsemleszíne. Egyik munkatársa kínálta a kölyköket a gyárban, gondolta meglepi Terát. Az persze jajgatott, hogy mi lesz a virágaival meg a kiteregetett ruhákkal, de talán fél napig, ha neheztelt. Érezte ő ezt valahogy, hogy nem fog annyira mellényúlni. Szép kort megélt a Bundás. Hogy imádta azt ez a gyerek, mekkorákat sikkantott, ha a kutya kerülgette!

Na, mindjárt ott vannak, aztán jöhet majd a vasárnapi ebéd. Jól főz a Katica, mindenfélét kitalál, de tudja, hogy neki a rántott hús a mindene, az után kapnak ők ketten a Julival egyszerre, mert ebben egy az ízlésük. Előtte persze hagyja, hogy Juli behúzkodja a kisszobába, megmutogasson mindent, füzetet, játékot, kincseket. Hogy szerette ezt a gyereket a nagyanyja is, hogy leste minden kívánságát, sóhaját! Nem is tudja az ember, milyen csuda az, amíg gyerek! Bár, nem panaszkodhat ő a későbbiekre sem, szépen éltek ők mindig a Terával.

Most meg ez az ünnep… tán, ha a gyerek nem lenne, hagyná is az egészet.

Elfáradt. Jó lesz ebéd után hazamenni, szundítani egyet otthon a sezlonyon.

- Már csak tíz meg tíz nap, Pópi! – mutatja Juli az ujjain reménykedő, huncut mosollyal.

2.Aranka írt, reggel adta át a kerítésen a levelet a postás. Azt írja, reméli, jól van, meg minden jót kíván. Beteg volt ősszel, kezelésekre járt, lehet, majd tavasszal leutaznak Sárvárra a barátnőjével fürdőzni, persze megszállnak valahol, mert nem akar a terhére lenni. Messzi van még az, ki tudja mi lesz tavasszal! De azért be kéne menni képeslapért a nagypostára, most majd neki kell a Tera helyett megírni azokat is. 

A Szervác is kikerült a kórházból, a Gazdaboltban futottak össze. Meg van fogyva, de azt mondja rendbe rakták a gazember orvosok. A Szervác csak így hívja őket, mert meg van győződve róla, hogy ő magától is meggyógyulna és a mindenféle mérgekkel csak rontanak az állapotán. Most pont eltalálták, de legközelebb, ki tudja. A két ünnep között majd jelentkezik, be is ülhetnének valahova egy fröccsre. Morgós ember, de aztán meg aranyból van a szíve, se szó, se beszéd jött mindig, ha valami elromlott. El nem fogadott az semmit, de a Tera vitte nekik a kocsonyát télen, a tojást nyáron. A Tera mindent számontartott, az tudta, hogy kinek mivel tartoznak. Ilyen volt. 

Talán majd inkább behívja. A régi helyeikből már nem nagyon maradt. Mennyit jártak annakidején a Herpenyőbe! Őneki azt a hangulatot nem hozza már vissza semmi. Ha most visszanéz, mintha egy másik élet lenne, nem is az övé.

Délután áthozták a Julit iskola után. Ment egyenesen a galambokhoz, dirigálni. Úgy kipirult az arca a hidegben, mint valami piros alma. Ő jól befűtött, aztán ketten melengették a hátukat a cserépkályhánál. Volt még valami keksz a kredencben, azt ették, meg teát ittak. Mire megjött Katica a boltból a szatyrokkal, már három mesén túl voltak. Ő a hokedlin, a Juli a karosszékben a sarokban. Az az ő helye, de a Juli, az bármikor odakucorodhatott. A Tera párnával is kibélelte neki. Csupa kekszmorzsa volt utána, de ki bánja? Lesöprögette, kivitte a galamboknak.

- Pópi, szerinted a Tera mami lát minket az égből? 

Látja őket, persze, hogy látja.

- Pópi, ha lát minket a Tera mami, akkor azt is látja, amikor rá gondolok? 

Miket tud néha kérdezni ez a gyerek! Hát, ha látja a gondolataikat is, akkor azt is látta, hogy ő mennyire haragudott rá, hogy itt hagyta. Ennyi év után! Ehj, de másként tervez az ember!

Este a híradó után még olvasgatott. A Kertvárosban kiskutyákat hirdetnek. Ő aztán pénzt nem adna kutyáért! Múltkor meg a menhelyi kutyákról dobtak be szórólapot. Azt mondják már azokért is fizetni kell valamennyit. Most, hogy maga maradt, talán hozhatna egyet mégis. Na, nem valami haszontalant, akkor legalább már jelezzen. Persze etetni is kell. Őneki nincsen annyi maradék, venni kéne a tápot. Ha a Terán múlt, a Bundásnak mindig került főtt étel. A kutyaháznak nincs baja, a kerítésen itt ki nem szökik semmi, azt a Szerváccal jól kifundálták annakidején. De itt vannak a galambok is… Keresed magadnak csak a gondot, mondaná a Tera. Ehj, ha arra a gyerekre gondol… lakásban nem tarthat kutyát, hát akkor majd tart őnála! Katicáéknak persze nem mondja. Ez az ő háza, itt ő azt tart, amit akar. Ha oltatni kell, majd fogja a pórázt és elsétálnak a Julival. A Juli vezetheti, is, ha akarja. Taníthatja, mint abban a kutyás műsorban. Talán nem sülne fel úgy, mint a galambokkal. Na, majd megkeresi azt a cetlit, ha nem dobta még tűzre!

3. Ahogy kiment megetetni a galambokat, olyan hideg volt, a pufajkát is magára vette, meg a bélelt csizmát, amit még tavaly kapott. De hiába a hideg, megint hó nélkül maradtak karácsonyra. Nem lehet már kiszámítani az időjárást. Az anyja hagymakarikákat vágott ilyentájt, lesózta, abból aztán megjósolták, melyik hónap lesz esős, melyik nem. Egy füzetben vezette. Akkoriban, ha november közepén Erzsébet megrázta a pöndölyét, lett is fehér karácsony! 

Csak úgy csikorgott a hó a fagyban a talpuk alatt hazafele a nagyszülőktől. A Lóri elől, türelmetlenül, hogy aztán odahaza benyitva megcsapja őket a frissen vágott fenyőgyanta illata. De rég láttak olyan fehér karácsonyt! Fenyőünnep, úgy hívták akkoriban. Nekik akkor is karácsony maradt. Ők elénekelték a Kiskarácsonyt, meg a Mennyből az angyalt is. Volt kalács, meg szaloncukor, amit az édesanyja készített, vágott darabokra és csomagolt. Később Tera is maga készítette a szaloncukrot. Jobb is volt, mint a Konzum. Most meg már mennyi féle! 

A kutya a kályha mellett szuszog egy kartondobozban, aminek kivágta az egyik oldalát. Kibélelte neki rongyokkal, amit a kamrában talált. Egyszerre kiszúrta ezt a kócos, bogárszemű keveréket ott a menhelyen. Figyelt, törleszkedett. A testvérét már elvitték, ez maradt. Kidobták őket. Nincs már becsülete az állatnak se. 

Adott neki tejet, meg egy kis májkrémes kenyeret, aztán vesz majd konzervet. Aggódott, hogy összerág mindent, míg a Katicáéknál vacsoráztak tegnap, inkább kirakta a műhelybe, hallotta is a vinnyogását hazafelé. Éjszakára bevitte, elkerítette neki a kályha mellett. Így is csinált világot reggelre.

A vacsorára a nászék is eljöttek, együtt ülték körül az asztalt. Ehj, de hiányzott a Tera, ahogy az a kislánnyal tudott játszani, majomkodni! Még négykézlábra is leereszkedett, pedig fájtak már a térdei. Most a Juli a nászasszonyt húzkodta a fa alá játszani, de látszott az Etelkán, hogy nem találja a hangot. Végül odaült az ő ölébe a Juli a távirányítóval és mutatta a kutyát, ahogy ugat meg jár. No, csak oda ne legyen aztán annak a csudakutyának a renoméja, ha meglátja a Juli ezt itt!

Tegnap feldíszítette a fát, cukrot is kötözött rá. Kis fa, formás, a parkolóban árulták. Ki tudja, mikor kivághatták már. Így, hogy az asztalra állította, elfér alatta majd a kutya doboza. Játékos kis jószág, csak ki nem másszon, amíg beengedi majd őket, mert akkor kő kövön nem marad!

Csöngettek?  Nem hallott autót, akkor gyalog jönnek, legalább meg tudja kínálni a vőjét egy kis pálinkával. Na, de majd csak utána. Befűtött a cserépkályhába, jó meleg van. A Szervác adott be beiglit, mákosat meg diósat is, a felesége küldte, de nem maradt soká. Abból meg is kínálhatja őket. A Katica is csomagolt tegnap, ki tudja, mire kopik el ez a sok sütemény.

Na, jön is, csak úgy viharzik befele a Juli a bojtos sapkájában, a pirospozsgás képével.

- Pópikám! – szinte nekiütközök, ahogy nyomakszik befelé a lakásba, átöleli a derekát, ledobja a sapkát, kesztyűt, kabátot. Mintha csak a Lórit látná! A szobaajtóban azért megtorpan, hátranéz, várja, hogy bemehet-e. Tudja, hogy ott a fa, oda mégsem lehet csak úgy berontani.

- Ehj, de sürgős valakinek! – nevet Katica, de ő int neki, hogy menjen csak.

Milyen óvatosan nyitja aztán az ajtót! Hallgatás, aztán örömteli rikoltás, ahogy meglátja a dobozt a kutyával.

- Na, mi az? – kérdi Katica 

- Anya! Egy igazi kiskutya! Egy igazi!

Leguggol, a kis vakarcs meg benn kapar, ugatja. Katica kérdőn, felvont szemöldökkel néz rá, aztán meg mosolyogva megrázza a fejét. Majd később magyarázkodhat.

A gyerek dugdossa az kezét, hogy megsimogassa a kutyát, ilyenek ezek, eszébe sem jut, hogy odakaphat, tele vannak még bizalommal. Az meg hátrál, de azért odabök az orrával, hagyja, nem tudja mi ez a fennforgás, tolakodás. A gyerek arca csupa ragyogás, ahogy most feláll, jön, öleli, nyomja a buksi fejét a derekának, a két kis karja épp csak átéri. Ehj, Tera, ha látod most odafent az égben! Adja az Isten!