2020.12.15
A novellát Kondra Katalin 45 éves édesanya, amatőr író, költő küldte be pályázatunkra Répcelakról. Tanulunk-e szüleink sorsából? Szabad-e párhuzamot vonni a néha kiszámíthatatlan fordulatok és a döntéseink között?
Finom illatok lengték be az aprócska helységet, melynek homlokzatán a "Cukrászda" felirat állt.
Az ajtó fölötti rézcsengő sűrűn csendült, mióta megnyílott Franciska műhelye.
Valódi kézműves remekek kerültek ki kezei közül. Mit éjjel megálmodott, azt nappal megalkotta, szerencsésnek érezhette magát, mert újdonsült férje mintha csak azért volna, hogy az ő álmai teljesülhessenek.
Áldott ember – gondolt rá szeretettel minden pillanatban, e rózsaszínű ködben észre sem vette a lesújtó pillantásokat, amikor férje oldalán sétát tett a városban.
Meg kell hagyni, Ferenc nem éppen friss széria, de jól karbantartott, kis rosszindulattal az apja korosztálya, de ez cseppet sem látszik.
Fő, hogy mellette biztonságban van, és az álom most kezd valósággá válni.
Miközben a süteményeket rendezgette a pultban, gyönyörködött bennük. Gyönyörködött, de nem harapott bele egyikbe sem, mert ezeket a habos, porcukros csodákat nem magának sütötte, hanem a vevőknek. Ezt mindig elmormolta, valahányszor kísértést érzett.
Reggel volt, az ablakban még szürke homály derengett. Odakint nehezen virradt a súlyos felhőköpönyeg miatt, mely úgy terült szét a városka felett, mint egy abrosz az asztalon.
Az ajtó feletti csengő megszólalt, megjött az első vevő.
Franciska boldog mosollyal mutatta be a gusztusos alkotásokat.
- Ez itt hókifli, ez mandulás keksz, saját recept… Ahogy a pult mögött járkált, úgy tetszett, szinte lebeg.
Csak úgy ragyog a boldogságtól, biztosan friss házas – gondolta a vevő és saját újdonsült férjére gondolt.
- Ez a habos csoda isteni! Mi a neve?
- Non plus ultra.
- Mi? Ilyen sütemény nevet még nem is hallottam.
- Tudja, a tésztája úgy készül, mint a hagyományos linzer...
- Á ne is mondja, én úgy sem sütök. Jó, hogy nyitotta ezt a boltot.
- Régi nagy álom – hallgatta Franciskát egy másik vevő. – Még kislány koromban kezdődött, amikor fehér volt a karácsony. Mindig úgy képzeltem, a hó valójában porcukor.
- Meg kellett volna kóstolnia.
- Meg is kóstoltam.
- És milyen volt?
- Hideg.
Nevettek, közben a pult szépen ürült.
Csak néhány aprósütemény volt még, mikor zárás előtt pár perccel belépett az utolsó vevő.
- Gyönyörű a boltja – nézett körül.
- Ó, semmiség, kár, hogy nem előbb jött, akkor mindet láthatta volna – magyarázkodott Franciska, miközben követte a vevő tekintetét.
- Igaziból az ablak fogott meg, olyan hívogató a kínálat.
- Azok nem valódiak, csak dekoráció.
- Élethű. Ki készítette?
- Az apám. Tudja, az anyám mindig arról álmodott, hogy egyszer majd cukrászdát nyit.
Megkínálhatom mazsolás csigával? - váltott témát. - Anyukám receptje.
A vevő beleharapott a csigába, a sütemény lágyan omlott szét a szájában.
- Mi az a porcukros csoda? – pillantotta meg a pultban érintetlenül árválkodó tálcát. Jól láthatóan senki nem kért belőle.
- Szavamra, olyan, mint egy frissen behavazott szántóföld!
- Igazán? – csillant fel Franciska szeme. - Elképesztő, hogy maga is úgy látja, jöjjön, igyon meg velem egy teát, szívesen mesélek róla – tessékelte beljebb a vevőt.
A teásbögrékben aranyszínű folyadék párállott, a vevőből lett vendég otthonosan érezte magát a régimódi aprócska szalonban. A lakás a cukrászda folytatása volt, Franciska ugyanabban a konyhában sütötte süteményeit, ahol a férjének főzött.
- Ferenc üzleti úton van, de szentestére hazajön. Első közös karácsonyunk lesz.
- Komolyan?
- Igen, gyors döntés volt, de minek várjon az ember, ha tudja, mit akar.
- Maga még olyan fiatal, hogy lehet ennyire biztos benne...
- A sütemény miatt – vágta rá Franciska. Látva vendége értetlenkedését, elmerült emlékeiben és mesélni kezdett.
- Az anyukám imádott sütni és nagy tervei voltak, de a szerelme nagyobb volt a vágyainál. Amikor hozzáment az édesapámhoz egy nagy cukrászüzem alagsorában laktak, ahol apám karbantartóként dolgozott. Én oda születtem. Még ma is jól emlékszem a süteményillatra, ami elárasztotta az alagsori kisszobát. Az én anyukám minden vasárnap bögrés-mákost sütött és sűrűn megszórta porcukorral, amikor ettük, azon nevetgéltünk, hogy épp olyan omlós, mint a papámék frissen szántott krumpliföldje.
Ma is látom magam előtt a képet, ahogy a busz ablakából nézem a nagy fekete szántóföldeket a szitáló hóesésben. Fel sem merült bennem, hogy mi mindig csak mákost eszünk, csak amikor apu téli estéken gipsz süteményeket kezdett gyártani. Az egyetlen ablakunkba azon a karácsonyon, fa-állványokra helyezett színes gipsz süti volt a dekoráció, amit sötét függöny takart addig, míg este meg nem gyújtottuk a lámpát. Anyu akkor elhúzhatta a függönyt és azon az estén azt játszottuk, vendégek vagyunk anyu cukrászdájában. Nevetve ettük a mákost, de akkor valami más is került az asztalra. Mazsolás csiga. Pont ilyen, mint ez. Kóstolja csak meg – kínálta vendégét Franciska.
- Hol vannak most a szülei, kedves?
- Anyu korán meghalt. Tíz éves voltam, haragudtam rá, amiért itt hagyott. Apu belerokkant, még tíz évig bírta. Akkor elhatároztam, nem hagyom, hogy a szerelem legyőzzön, mindent másképp fogok csinálni, mint ők, csak a bögrés-mákosom és a mazsolás csigám olyan, mint régen.
Egy megosztással munkánkat is segíti. Köszönjük!
minden nap: 08:00 - 20:00
Január 1-én: zárva
2025. február 23. vasárnap 15:00
Lovagok és udvarhölgyek…