Klaffl Katalin: A plüssmackó titka

Klaffl Katalin meséje emlékeztet bennünket arra, hogy karácsony éjszakája miért olyan fontos minden szülőnek, és miért küzdenek azért bármilyen körülmények között, hogy minden gyermek hinni akarjon a csodákban.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy család; anya, apa és egy kisfiú. Nem voltak gazdagok, mégis megvolt mindenük. Volt fedél a fejük fölött, mindig volt mit enniük, és ami a legfontosabb, nagyon szerették egymást. A kisgyerek előfordult, hogy szomorkodott amiatt, neki nem lehetnek olyan csillogó-villogó játékszerei, mint a pajtásainak. Ekkor édesanyja varázslatos meséi, a fantáziával teli percek feledtették ebbéli bánatát; igazi mesevilágot varázsoltak köréje, amit nem tudtak beárnyékolni a valóság sötét felhői.

Ilyen harmóniában köszöntött rájuk december 25., Karácsony Napja is. A kis legény titkon reménykedett benne, hogy most végre megkapja azt a csodás távirányítós rendőrautót, ami után már régóta vágyódik, és amivel olyan jókat tud majd játszani a szőnyegen fekve, a nagyszobában.

Mint minden kisgyerek, annak rendje és módja szerint ünneplőbe öltöztette a lelkét, és elhelyezkedett a nappali ablakában.

(Anyukája mondta neki, hogy innen nézelődjön, mert az itt lévő hatalmas ablakot biztosan észreveszi a Jézuskát. Pont úgy, mint amikor a nagypapa jöttét várja, aki vidéken él, és csak ritkán tudja meglátogatni a családot!

- De jó is volt, amikor nemrégiben itt járt! – idézte fel boldogan a viszontlátás emlékét a kisunoka.)

Jó gyerekhez illően pizsamába bújt, fogat mosott, és várta az esti mesét, ami nélkül egy nap sem múlhatott el, akármilyen fáradt is volt ő, vagy a mamája.

Jó szokása szerint az édesanyja leült az ágya szélére. Csak a kis éjjelilámpa fénye világította meg az arcát, azt az orcát, ami a legértékesebb volt számára a világon. Azzal a semmivel össze nem téveszthető búgó hangján, ami már annyiszor megnyugtatta fia háborgó lelkét, belekezdett a mesébe.

A mai mese különleges; a karácsonyról fog szólni. Ez a történet ott kezdődik, ahol általában az ilyen elbeszélések véget érnek. A Jézuska sorra járta a kisgyerekes családok házait, és mindenhol elhelyezte az ajándékokat, ahol csak kiscipőket látott a házakban. Már csak a csillagok és a Hold világították be a koromsötét éjszakát, mire teendői végére ért. Ekkor szaporábban kezdte csapkodni angyalszárnyait, és elégedetten hazafelé, Meseországba vette az irányt.

Amikor megérkezett, derék angyalkáit is útjára bocsátotta. Másnapra szabadnapot engedélyezett nekik, hiszen ők is alaposan kimerültek, mire az összes csomagot célba jutatták.

Ő, maga is alig várta, hogy kibújhasson a csizmájából, és szögre akaszthassa végre hófehér szárnyait. Vett egy forró fürdőt, lefekvés előtt pedig úgy döntött, hogy iszik még egy jó pohár langyos kakaót. Kortyolgatás közben elnézegette a hintaszékéből, hogyan hamvad ki lassan az utolsó parázs is a kandallóban.

Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve a polchoz sietett, és leemelte mindenlátó távcsövét, hogy – mielőtt nyugovóra térne –, még egyszer utoljára végigtekintsen a sok-sok ajándékon, melyeket ő helyezett el a karácsonyfák alá. Bizony mindig nagy örömét lelte a jól elvégzett munkában!

Egyszer csak döbbenten észlelte, hogy egy távoli országban, egy eldugott kis faluban, falatnyi fácska ácsorog egy szoba közepén üresen és magányosan.

Amikor az Anyuka ehhez a részhez ért a mesében, a kisfiú izgatottan ült fel az ágyában. Tágra nyílt szeme csak úgy ragyogott a sötétségben.

- Most mitévő legyek? – tette fel magának a kérdést a mindenható Jézuska

Elővette az ajándékos zsákját, és belekukucskált. Bizony teljesen üres volt, nem maradt benne semmi. A biztonság kedvéért azért letúrt az aljáig.  Ekkor, az egyik redőben megbújva, egy kis plüssmackóra akadt. Kopott volt és gyűrött, évek óta kallódhatott már a karácsonyi ajándékok között, de soha nem kellett senkinek. Meg is feledkezett már róla a mi jószívű Kisjézusunk, hogy létezik egyáltalán.

Gyorsan felpattant és leporolta. Úgy döntött, tökéletesen megfelel a célnak, hiszen az nem lehetséges, hogy akár egy kisgyerek is ajándék nélkül maradjon ezen a szép estén! Nem volt rá példa, amióta világ a világ!

Hóna alá vágta a macit, és felkerekedett, hogy kikézbesítse a rendeletetési helyére, a magányosan várakozó karácsonyfa alá. Pontosabban csak felkerekedett volna, mert az egész napos munkától úgy bedagadt a lába, hogy nem tudta felhúzni rá a hétmérföldes csizmát. Nagyon elszontyolodott, mert tudatosult benne, hogy az angyalkáinak sem szólhat. Jól emlékezett rá, hogy szabadnapot adott nekik, és már heted-hét országon is túlra szaladhattak.

Gondterhelten vakargatta a kobakját, amikor hirtelenjében mentő ötlete támadt. Megpillantotta ugyanis a Húsvéti Nyuszi üdvözlőlapját a vitrinjében. 

- Már biztosan hazatért a nyaralásból a Tapsifüles, legjobb lesz, ha őt kérem meg, vigye ki helyettem ezt az ajándékot. Neki úgyis nagy gyakorlata van az ilyesféle kézbesítősdiben - gondolta.

Felderült az arca a mi jóságos ajándékosztónknak, és már hívta is a Húsvéti Nyuszit. A Hosszúfülű egy szempillantáson belül ott termett nála, és készségesen vállalta, hogy helyettesíti őt.

Egy probléma volt csak; nevesül az, hogy a Húsvéti Nyuszi-más fajtatársához hasonlóan- nagyon gyáva, és rettenetesen fél a sötéttől. Egyedül nem mert elindulni.

Szerencsére barátjának eszébe jutott, hogy szóljon a Fogtündérnek, akinek ezeken a téli estéken, különös módon sosem akadt semmi dolga. (Csuda tudja, hogy miért, de karácsony napján egy lurkó tejfoga sem akart kiesni.)

Így történhetett meg, hogy a Fogtündér ráért, el tudta kísérni a Húsvéti Nyuszit, és a különös páros együtt teljesítette a lehetetlennek tűnő küldetést.

Nekik köszönhetően reggel minden kisgyereket meglepetés várt a fa alatt, és nem esett meg az a szégyen, hogy bárki is ajándék nélkül maradt. 

A kis plüssmacinak nagyon örült új gazdája. Amikor a Fogtündér véletlenül elkotyogta az Álommanóknak a különös történetet, ők kifecsegték a nagy titkot, miközben álomport szórtak a kis macibirtokos szemére. Ettől kezdve azonban még jobban megbecsülte új tulajdonosa a plüssállatot. Elhatározta, hogy amikor már nem lesz szüksége a viharvert brummogóra, visszajuttatja azt a Jézuskának, hogy hasonló szükséghelyzet esetén mindig kéznél legyen nála egy tartalékajándék.

Azóta is, ha véletlenül valaki kimaradna az karácsonyiajándék-osztásból, a Húsvéti Nyuszi rögtön szolgálatba áll, és villámgyorsan elviszi a mackót a hoppon maradt gyermeknek.

Mire a mese végére ért az Anyuka, kisfia már békésen szunyókált. Édesanyja egy jóéjt puszit lehelt az arcára, aztán lábujjhegyen kiosont a szobából.

Este még sokáig díszítették a fát az apukával kettesben a nappali szobában, és már késő éjszakába hajlott az idő, amikor eloltották a villanyt, és ők is nyugovóra tértek.

Másnap reggel, amikor fiú felkelt, a távirányítós autó helyett egy játékmacit talált az nappali közepén a karácsonyfa alatt. Szakasztott mása volt annak, amilyen egykor Mamája álmát őrizte. Igaz, annak rongyos volt a ruhája, és le volt szakadva a füle, amikor egyszer a nagypapánál látta a szekrény aljában. Ennek szép új ingecskéje volt, és gondos kezek a fülét is jól odavarrták a fejéhez. De a legkülönösebb az volt, hogy az egész macinak Anyaillata volt.

Szorosan magához szorította, és lekuporodott vele játszani a szépen feldíszített fa alá. Ekkor fehér cérnaférceket pillantott meg a szőnyegen. Felemelte a szálakat, nézegette azokat, majd így szólt:

- Nézd Anya, mit találtam! 

Találkozott a tekintetük. Az anya hirtelen összerezzent, homlokán összefutottak a ráncok. Félt, hogy elveszik a gondosan felépített varázs, ami körbelengte a szobát. Aztán a dermedt csöndet, a fiú hangja törte meg, aki a legnagyobb természetességgel így szólt:

- A Húsvéti Nyuszi a nagy sietségben elvesztette a bajuszát!

Ekkor már gondolataiban nem szerepelt sehol a távirányítós autó. Minden idegszálával az új játékszerére összpontosított.

- Igen, ezek a nyuszik már csak ilyenek! – jegyezte meg kisimult arccal a Mamája, majd magához ölelte kisfiát, és úgy érezte nem is lehetne kerekebb a világ.