Az erre emlékezni fogok törhetetlen odaadása

Megtelt a Lugas. Jó így kezdeni a híradást egy író-olvasó találkozóról. Egyből hozzátesszük, megtartva a távolságot. Egy izgalmas beszélgetés részesei lehettünk Grecsó Krisztiánnal a Sylvester Könyvbarátok Klubjának 10. jubileumi évében.

A szőlőlugas előtt Bődi Piroska, a könyvtár vezetője beszélgetett Grecsó Krisztiánnal, aki legutóbb megkapta a Libri közönségdíját. A neves könyvkiadó ötödik alkalommal osztotta ki az év Libri irodalmi díját, illetve közönségdíját. 

A Vera című regényével a program vendége kapta az utóbbi elismerést, gyűjtötte be az olvasók dicséretét. A díj különösen fontos az író számára, hiszen – mint mondta – munka van vele. El kell olvasni egy csomó regényt, kiválasztani azt, amit az olvasó a legjobbnak tart. Majd a mérlegelés után még regisztrálni is szükséges a szavazáshoz. A közönségdíj ezért okozott örömet az írónak. Nemcsak egy szokványos elismerés tehát.

Grecsó Krisztián már több alkalommal járt Sárváron. A beszélgetés utáni dedikálás során láthattuk, hogy ezek a látogatások barátságok vékony szálait is fűzték. Először 1994-ben járt nálunk az akkor gimnazista szerző, a hagyományos és országhírnévnek örvendő Diákírók és Diákköltők Találkozóján.

A három napos kreatív műhelyre Krisztián egyből egy hatalmas művel jelentkezett, az ötödik evangéliummal. A zsűrit annyira meglepte a mű, ahogy vendégünk fogalmazott, felháborította, hogy kíváncsiak lettek a szerzőre. Ezek voltak az írói karrier első lépései. Gyorsan egy színpadi darab következett, alig 16 évesen. A felkészítő tanár kiállt az ifjú tehetség mellett, támogatta a színpadra vitelt. 

Még akkor is, amikor kiderült egy Ki mit tud versenyen, a színészi játék nagyszerű, a dráma azonban irgalmatlanul rossz. A történet a megelőlegezett bizalomról szól a három napos sárvári találkozóhoz hasonlóan.

A beszélgetés során kiderült, hogy ugyan verseskötetek jelentek meg először a szerző tollából, de ezekről még a kritika sem szólt. Nehéz kitűnni egy könyvesbolt kínálatából, ha ott négy-ötezer másik kötettel kell versenyezni.

Az eltelt évek azonban az író számára komoly hozadékkal bírtak. Határhelyzetbe került, még látta saját világát, konkrétan szülővárosáét, Szegvárét, de már megvolt a rácsodálkozás öröme és annak képessége, hogy olyan dolgokat vegyen észre, melyeket a bennszülöttek nem. 

Meg is lett a baj. Első regénye, novelláskötete, a Pletykaanyu miatt hat család beperelte becsületsértés miatt. Jellemző azonban az érvelés, mellyel az ügyvédek előjöttek: „a sértettek felismerték magukat a történetekben, de ők nem ilyenek”. Egy Örkény egyperces csattanója is lehetne a mondat.

A történethez hozzátartozik, hogy Grecsó Krisztián 2017-ben Szegvár díszpolgára lett. Negyvenegy évesen.

Minden novellát, regényt, verset mindig az elejéről kell kezdeni. Lehet ez egy olyan alap, amit a szerző egykoron élt át, vagy akár ma is átél. A Vera című regényben ott van az író maga. Vera egy szorongó, szeretetéhes kislány. Mindent feladatként él át, mint ahogy Grecsó Krisztián gyerekkorában, vagy éppen ma. Erre a szálra építette fel aztán a regényt, a történetet, a kapcsolathálót, a csúcspontokat.

Regényt úgy lehet írni, hogy az ember minden nap benne van. Ma az író nem élhet regénytempóban, amiről másfél éves kislánya gondoskodik. Minden napot, minden órát a maga kénye-kedve szerint tagol, oszt fel. A kislány fantasztikus, indulás előtt még egy tányér rizst küldött a könyvespolcra.

A gyermekversek azonban épp ezért kuncogva születnek. A rímek keresése akár napokig is eltart, aztán egyszer csak beugrik a folytatás. Még nem jelent meg a kötet, valahogy sikerül újabban a megjelenéseket a vírushoz kötni, ami igencsak megnehezíti a bemutatókat. Az alkotás folyamatát azonban jól szemlélteti két sor. Először: Elszállt a cumi az éterbe. Majd a második sorra napokig kellett várni, de egyszer csak beugrott: Anyának sincs erre B terve.

Valahogy így.

A Magamról többet verskötet a betegségről szól. A rákról. Úgy vagyunk ezzel, hogy szégyelljük, nem kimondva, tapintatosan. Aki beteg lesz, önvádként éli meg. A kötettel Grecsó Krisztián segíteni akar, kitörni ebből a megbélyegzettként átélt állapotból. Nem Te vagy a hibás!

Közben pedig a magyar költői hagyományt folytatni. Kosztolányit, most konkrétabban mégis inkább Babitsot. Stockholmba járt sugárkezelésre, csak ott volt. Minden alkalommal elment a hangja, de ezt megírta. Versben. Talán utoljára a magyar irodalomban. Grecsó Krisztián ezt a fonalat vette fel, körbejárva többek közt a mindent elveszítve érzést.

A kötet másik vonulata az apává válásról szól. A magyar irodalmi hagyomány ezt a gyerek oldaláról közelítette meg, például ritmikus versekkel, mint Weöres Sándor. Izgalmas azonban az apa oldaláról is szólni, az érzésekről, ahogy az ember bejárja a menyországot és a poklot és ami közte van.

Az irodalom nincs meg kritika nélkül. Krisztiánnak van egy jó taktikája. A rosszat felesége olvassa el először. Mint legutóbb egy hosszú írás kapcsán. Szurkolt, hátha talál a kritikus valami pozitív említésre méltót. Nem talált. Mégis minden kritikát fogadni kell tudni, el kell viselni és örülni kell a szerzőnek azért, amit kap. Hiszen kritikára méltó.

Az énekelt versek gyerekkorától kezdve meghatározók a költő, az író számára. Önálló műsorral is jelentkezik. A találkozó végén, a dedikálások előtt természetesen még következtek a versek, a versrészletek. Most mondva, nem énekelve. Jó volt hallgatni a felolvasást, mint az egész beszélgetést a Lugas alatt, a beköszönő ősz mindent eltakarni készülő hangulatában.