Észre se vesszük, mi hiányzik

93. évében elhunyt Német Mihály szobrász. Sárváron élt, köztünk, velünk. Közben faragott, rajzolt, írt, biciklizett, élt és élt. Könnyedén az életet, komolyan a művészetet. Kilenc évtized mindenkiért.

Hm. Janó hívott, reggel már volt egy utam Szombathelyre, meleg volt, forróság. A hírek szinte csak erről szóltak, és a bőrömön éreztem, én se nagyon tudnék más témát elképzelni. Kivesz minket a meleg.

Janó hívott. Miska bácsi ma reggel elment. Összeszorítja az ember a száját, érzi, hogy a fogait egymásnak veszíti. És csak úgy van. A forróság hirtelen nem számít.

Bejövök az irodámba, itt a vár délnyugati sarkában. A könyvespolc elé lépek és megkeresem. Németh Mihály Sárvárvártól Sárvárig.

Nem újraolvasni akarom, csak fellapozni, Miska bá gondolataival egy kicsit ölelkezni. És egyből a 87. oldal. Több, mint nekrológ a cím. 2004. Ekkori szöveg. Első mondat. Meghalt Ligeti Erika, egy igazi szobrász, ebben az igaztalan, mégis szép világban.

Hm.

Meghalt Németh Mihály, egy igazi szobrász, ebben az igaztalan, mégis szép világban.

Nincs sok emlék, ilyenkor mintha csak töredékek lennének.

Megyek az utcán, évekkel ezelőtt Gabival, mostani feleségemmel, szembe Miska bá tolja a campingjét. Hirtelen megbotlik, majdnem elesik, majdnem elkapjuk. Jézusom, Miska, hová készülsz? Nyugi, Zolikám, még nem faragtam meg a síremlékemet.

Hányszor mondta, hogy addig nem hal meg, míg el nem készül.

A rajzok, a versek, együtt egy lapon. Rövidek, hosszabbak, gyönyörű szép, nem faragott, inkább egymásba fűzött betűk sora, melyekből gondolatok születnek. A világ ma gyorsan változik, én lassabban… Mondja egyiken.

Most üres lett hirtelen ez az iroda. Miért is írom én ezt? Sose lettünk bemutatva egymásnak, 16 éve itt, Sárváron, csak néha-néha összefutottunk. Váltottunk néhány szót, ő kért, de inkább én kaptam. Nem bronzokat, kerámiákat, hanem valami megfoghatatlant. Ebből csupán egy a huncutság. Nyugi, Zolikám, még nem faragtam meg a síremlékemet.

Valami mást is persze, az élet szeretetét, hogy ne görcsösen ragaszkodjunk valamihez, de azért ragaszkodjunk.

Kilenc évtized ad hitelt. Mostanában valahogy mindig elgondolom, mit jelent öt, hat, hét, nyolc, kilenc évtized. Nekünk közös ismeretségben alig két évtized. Mindig ment, biciklizett. Hát persze. Látom, teker a Batthyány utcán, a kormányon pedig ott lóg a mákosmácsik zacskóban. A kedvence volt, ahol készült belőle, és tudták, hogy Miska bá imádta, csak telefonáltak neki és ő ment.

Az élet dolgai.

Imádott írni. Sokan vagyunk így ezzel. Ez volt a másik kifejezési módja. Nem brutálisan nagy elméleteket, hanem az életről, a sajátjáról. És persze azok a jó mondatok. Pár szó, és igazak.

„Amit egy kép vagy szobor elkészítésével kapcsolatban meg lehet tanulni, azt egy művésznek tudni kell! Amit nem lehet megtanulni, azt úgysem tanítják meg sehol. Az vagy van, vagy nincs.”

Hogy mi ez a vagy van, vagy nincs? A tehetség? A zsenialitás. Azaz például Miska bá. A szobrász, nem szobrászművész, sokszor mondta ezt. Ő volt, hogy megmutassa nekünk, mi az, ami sokunkból hiányzik. De mi ezért nem irigykedtünk, hanem ezért is szerettük. A hiánytól ugyanis ne féljünk, ha mindannyiunknak meglenne, észre sem vennénk, mi is hiányzik.

Most egy kicsit hiányzik. Miska bá. De ha mégis sétálunk az utcán és elmegyünk Miska egy-egy szobra, plasztikája mellett, tudjuk, hogy itt van. Huncutul mosolyog, vagy az égben, vagy a szívünkben. Mindkettőben.   

A világ bizony igaztalan, de szép. Többek közt Neked köszönhetően. Köszi, Miska!

Takács Zoltán Bálint

a Nádasdy Kulturális Központ igazgatója