Dina Thomas: Méhekkel suttogó

Könyvtárunk a Sárvár és Vidéke Méhész Egyesülettel közösen irodalmi pályázat keretében várta a méhekkel, a mézzel kapcsolatos irodalmi műveket. A novella kategória második helyezettje, Szántóné Tamás Edina Budapestről pályázott.

Tavasz vége volt. Már jócskán lehetett érezni a nap erejét, de a szelek még hűvösen csapták arcon a természetet járókat. A vidéki falu szélén, zöldellő szántóföldek között, színpompás virágos birtok húzódott, egészen a távoli erdő széléig. Az erdő magas fáinak árnyékában, régi fakunyhó álldogált. Ennek a viskónak a rozsdás lakatjával bajlódott éppen Izrael. Óvatosan igazgatta a kulcsot a zárban, nehogy véletlenül beletőrje, mert akkor már csak az ajtó szétverése árán juthat be. A fiú mögött várakozó Ofélia nyugtalanul nézett körbe. A nap már lefelé ereszkedett a horizont fái felett, elbújva néhány gomolyfelhő mögött.

– Nem tudom, hogy tényleg akarom-e ezt – szólalt meg bizonytalanul a lány, amikor Izraelnek végre sikerült problémamentesen kinyitnia a lakatot. Értetlenül nézett aztán Oféliára. – A tegnapi darázsinváziós film után, kicsit viszolygok most minden repülő rovartól.

– Ezek csak méhek – heherészett Izrael, és besétált a sufniszagú kunyhóba. Ofélia belesett, de nem nagyon akaródzott bemenni, főleg miután megpillantott egy hatalmas, agresszív kinézetű pókot az ablaküveg előtt.

Izrael úgy mozgott a kis házikóban a sok poros holmi között, mintha csak hazaérkezett volna. Nyomban egy antik gardróbhoz lépett, hogy kitárja. Abban méhészruhák sorakoztak, gondosan vállfára akasztva.

– Gyere, vegyél fel egyet! – mondta, és már ki is emelt egy overált a szekrényből. – Felveszem én is, hogy jobban érezd magad tőle.

Ofélia habozott még egy kis ideig, végül mély levegőt vett, és belépett a kunyhóba. Valahányszor szóba kerültek a méhek, Izrael szemeiben olyan szenvedély csillant, mintha a legféltettebb kincseiről beszélne. Órákig képes volt áradozni róluk. Az iskolában Méhfiúnak vagy Bogárkirálynak csúfolták, de mintha ez imponált volna Izraelnek. Cseppet sem szegte kedvét, ha különböző gúnynevekkel illeték. A faluban is többnyire Méhekkel suttogónak hívták, amit ráadásul az apja akasztott rá. Állítólag különös érzéke volt a méhekhez, már kicsi kora óta. Ofélia is hallott már történeteket Izraelről meg a családja méhészkedéséről, de amikor egy héttel ezelőtt a fiú randira hívta, még nem gondolt bele igazán, mivel jár az, ha egy olyan családba kap meghívást, ahol zümmögő kis lények jelentik a megélhetésüket?

– Tényleg nem csíptek meg soha? – kérdezte Ofélia, miközben egyik lábát beletette a cseppet sem illatos overálba.

– Nem, soha – rázta a fejét vidáman Izrael, és felhúzta az overál cipzárját. – Ne aggódj, a ruha megvéd. Most csak leellenőrizzük őket. Vihart mondtak éjszakára és nem akarom, hogy valamelyiküknek baja essen.

– Aha… jó. De nekem ugye nem kell minden nap kijárnom ide veled?

Izrael hümmögött, ami sokkal inkább hangzott döntésképtelen hümmögésnek, mint bármilyen megnyugtató válasznak. Ekkor ugyanis épp két hálós fejvédő között vacillált. De minek? Ugyanolyannak tűnt mind a kettő.

– Ez jó lesz! – felelte végül, majd az overál cipzárjával bajlódó lány felé fordult. – Feszült vagy?

– Annak tűnök? – nézett rá indulatosan Ofélia.

– Semmi baj – felelte kedvesen Izrael. – Ha nem akarsz jönni, megvárhatsz itt is. Nem erőltetem.

– Szeretnék menni, csak… – a lány elharapta a mondatot, és tanácstalanul nézett az ablakban szunnyadó pókiszonyatra. – Szeretnélek jobban megismerni. Elfogadnom, hogy rajongsz a méhekért, vagy hogy talán tényleg különleges vagy mint mondják, csak abban nem vagyok biztos, hogy a méhek iránt, nekem is hasonló érzéseim lesznek.

– Én nem várom el, hogy azt szeresd, amit én – felelte mentegetőzve Izrael. – Ha csak tisztelettel beszélsz róluk, nekem annyi elég. Nem kell velük aludnod – nevette el a végét.

Ofélia elmosolyodott, majd hirtelen megrökönyödve nézett fel a vöröshajú fiúra.

– Miért, te szoktál velük aludni?

Izrael nem felelt. Somolyogva megigazította a lány védőruhájának beakadt cipzárját, majd segített felrögzíteni a fejvédőt is. Ofélia a hálón keresztül fürkészte a fiú arcát.

– Mi történt hároméves korodban pontosan? – kérdezett rá.

Izrael elfordult, hogy felvegye a saját fejvédőjét. 

– Arra gondolsz, amit pletykálnak rólam? Hallottam – kuncogott. – Megcsípett egy méhkirálynő vagy mi?

– Tényleg megcsípett?

– A királynő? Nem tudok róla. Lehet – érkezett a válasz. – Igazából nem nagyon emlékszem. Kicsi voltam. Azt mondják a trauma képes elfeledtetni veled az emlékeket, de nem hiszem, hogy ez történt. Mármint, nem érzem, hogy megviselt volna. Egyszerűen csak nem emlékszem. Gyere, menjünk! Kicsit feljebb vannak a kaptárak. 

Egy földút futott keresztül, közvetlenül a virágokkal teleültetett birtok és egy kukoricaföld között. Bár ezen az úton jöttek végig, az autóból nem tűnt ennyire meredeknek a táj. Ráadásul az overálban nagyon meleg volt. Ofélia végig fújtatott egész úton. Nem értette, miért nem lehetett közelebb tenni azt a nyavalyás viskót?! Ráadásul, hogy a kaptárakat se legyen könnyű megközelíteni, még a térdig érő gazban is át kellett verekedniük magukat. 

– Vihar volt – emlékezett vissza Izrael, megtörve a fullasztó csendet. – Apám aggódott, hogy ne legyen baja a méheknek, én pedig valami gyermeki kíváncsiságtól vezérelve, kiszöktem a házból, és eljöttem megnézni a méheket. Féltem a vihartól, ezért biztonságos helyet keresve, bemásztam a kaptárba.

– Összecsipkedtek? – kérdezte elszörnyedve a lány. Izrael a fejét csóválta. – Hogyhogy? 

– Fogalmam sincs. Vihar előtt a méhek általában ingerültebbek szoktak lenni, de akkor már egyfolytában dörgött és villámlott. Szerintem ők legalább annyira féltek, mint én.

– Biztos jó ötlet itt lennem? Mármint, ha ingerültek, szabad őket bolygatni?

– Nem lesz semmi baj. Itt vagyok veled, és a jelenlétem megnyugtatja őket – mondta magabiztosan Izrael.

A kaptárak egymástól picit távolabb, halkan duruzsoltak a dombtetőn. A méhek nagy része már visszatért a kaptárakba, néhányan még körülöttük zsongtak. Izrael nyomban oda is lépett a bal szélsőhöz, de mielőtt kinyitotta volna a kaptár ajtaját, még odafordult Oféliához.

– Lehetőleg ne hadonássz a kezeiddel! A ruhán keresztül nem tudnak megcsípni.

– Várj, egyáltalán miért akarod kinyitni? – rémüldözött Ofélia, és hátrált néhány lépést.

Eldöntötte, hogy ha a méhraj megindul felé, ő biztosan sikítva rohan hazáig. Nem akar úgy járni, mint a tegnap látott darazsas horror áldozatai.

– Csak bekukkantok, hogy minden rendben van-e a királynővel – felelte Izrael, mire Ofélia a biztonság kedvéért még hátrébb ment a kaptáraktól. Nem is bánta meg. Odabenn több ezer, pontosabban több tízezer méh nyüzsgött. 

– Nyugalom – szólt csendesen Izrael. Ofélia nem tudta, hogy most a fiú a méhekhez beszél, vagy őt próbálja nyugtatni. Izrael lehajolt, hogy bekukkantson a kaptárba. Még kotorászott is odabenn a kezével. Amikor kihúzta, az tele volt méhekkel. A nagy részüket visszasöpörte a kaptárba, mielőtt becsukta volna az ajtót. A többit a kaptár tetejére szórta le. –  Jól van, itt minden rendben.

– Igen? Az jó hír – felelte mereven Ofélia. Meg akarta törölni az orrán lecsorduló izzadságcseppet, de a védőruha az útját állta.

– Szeretem ellenőrizni, hogy minden rendben van-e a királynőkkel – amint elérte a középső kaptárat, kinyitotta, belesett, majd visszacsukta. Ekkor hirtelen kapálózni kezdett, és a mellkasát dörzsölte. – A ruhámban van! Jaj, megcsípett! – kiáltozott.

– Úristen! Úristen! Mit csináljak? Mit csináljak?! – pánikolt Ofélia, és Izraelhez szaladt. Mire odaért, a fiú már előre görnyedve, a hasát fogta a nevetéstől. – Ez nem volt vicces! – korholta le a lány. Szíve továbbra is vadul kalapált.

– Bocsi! Nem hagyhattam ki! – egyenesedett fel kuncogva Izrael. 

– De igen, kihagyhattad volna! – mérgelődött Ofélia. – Mi történt?

Izrael általában vidám arcára, most váratlanul rémület ült ki. A fejét a harmadik kaptár felé kapta, majd otthagyva a lányt, odaszaladt a méhkashoz.

Valami nem volt rendben, ez már egyértelmű volt, mert a kaptár, ami mellett Izrael megállt, nem csak néma, de teljesen üres is volt. A méhek kirajzottak, hátra hagyva a mézzel teli gyűjtőkereteket.

– Ez nagyon nem jó – motyogta Izrael, és körbenézett. – Bocsi, Lia! Haza tudsz menni egyedül?

– Tudok segíteni?

– Meg kell találnom őket! – hadarta Izrael, és a kunyhó felé igyekezett.

Ott ledobta a ruháit, majd bevetette magát az erdőbe. Ofélia is megszabadult az izzasztó overáltól, közben pedig azon agyalt, hogy menjen tényleg haza, vagy próbáljon meg valami módon segíteni Izraelnek? Végül úgy döntött az előbbit választja. Nem értett a méhekhez, és Izraelt sem akarta hátráltatni a jelenlétével. Amikor azonban kilépett a kunyhó ajtaján, olyan látvány tárult a szemei elé, ami mélyen az emlékezetébe vésődött:

Izrael az erdő szélének egyik fáján lógott, több tízezer méhhel körülvéve. Ofélia is csak a zümmögő hangra lett figyelmes, mert a fiú testét szinte teljesen beborították a méhek. Amikor leugrott a fáról markában a méhkirálynővel, egy pillanatra még láthatóvá vált, ám ahogy a méhek követték, újra körbe ölelték. Izrael lassan elindult, hogy visszahelyezze a kaptárba a méheket. Ofélia lelkét hirtelen olyan tisztelet érzése árasztotta el, melyet jóformán a félelem keltett benne. Ezért hívták hát Izraelt Méhekkel suttogónak. Olyan szimbiózisban élt velük, amit mások jogosan irigyelnének. Ebbe a lenyűgöző látványba pedig, Ofélia azonnal beleszeretett.