Kostyák Borbála: Karácsonyi ének

Kostyák Borbála újságíró, tanár pályázatunkra beérkező novellája, akár egy rövid történelmi visszatekintés, a karácsonykor ránk törő érzéseket kutatja. Ön hány szentestére tud visszaemlékezi, ha visszagondol?

A harminckilencedik karácsonyhoz közeledve azon tűnődöm, vajon hány szentestét tudok felidézni? Az elsőkre sajnos nem emlékszem, de biztosan hideg volt és nagy hó. Kolozsváron, nagyszüleim otthonában telt az első kettő, majd a Cenk lábánál, Brassóban a következők. Az első valódi karácsonyi emlék '89-ből való, hét éves voltam ekkor. 

Forradalom volt, egy diktátor elbukott s így már nem kellett a képeit nézegetnünk másodikosként a tankönyveinkben, osztálytermeinkben és úton-útfélen. Az emberekbe félelemmel vegyes bizakodás költözött, így várták az ünnepet. 

A húgommal nagy munkában voltunk, egy papírvárost hajtogattunk, apró házakkal, templommal, utcákkal és sok időt töltöttünk a fürdőszobában, annak ugyanis nem volt ablaka, így nem tudtak belőni rajta kósza szekusok az utca túloldaláról. Pokrócot hajtogattunk a kádba, és ott játszottunk önfeledten. Én magam forradalmár is lettem egy kicsit: kitéptem a tankönyvek elejéből Ceausescu képét és apró darabokra szaggatva lehúztam a vécén.  Jó érzés volt. 

Később – elvált szülők gyermekeként – két karácsony volt. Anyával mindig picit hamarabb ünnepeltünk, hármasban, hogy a szünidőt már apánál tölthessük. Húgommal közös, feledhetetlen utazásaink izgalmával telve érkeztünk meg hol Svájcba, hol Kissomlyóra. 

Emlékszem, az angyal jöttét egy csilingelő dísz jelezte, melyen a gyertyák hőjének köszönhetően körbe fordult egy angyal, s fémes pengetéssel üzente: itt az idő. Nemzetközi családunkban előfordult, hogy három-négy nyelven is felhangzottak a karácsonyi dalok, de számunkra legkedvesebbek mindig a Mennyből az angyal strófái voltak. Ajándékbontogatás után, irány az éjféli mise, ahol apáék muzsikáltak. Svájci betontemplomok szimmetrikusan feldíszített szürkeségében ültünk. Hallgattuk a cvancogó papot és büszkén kukucskáltunk fel a karzatra, ahonnan a nagybőgő, hegedű és cselló hangjaiból az összetartozás érzése csendült fel.

A múltból előkúszó következő karácsonyi pillanat, az első szenteste, melyet a férjemmel töltöttem. A kissomlyói házban a cserépkályha padkáján ülve éreztem, a helyemen vagyok. Megtaláltam végre az embert és a helyet, s ezentúl már együtt fogjuk tartalommal megtölteni az időt. 

Mióta gyerekzsivaj tölti be házunk patinás falait, új hangulatok vegyülnek az ünnepi forgatagba. Az ajándékok elrejtésének izgalma, a közös készülődés öröme. Lisztes kis mancsaik lenyomata mindenütt a mézeskalács sütés után, az adventi koszorú díszítése a hegyen szedett termésekkel, az ablakunkban világító szám, mely az egész faluval összeköt. S valójában azt hiszem, ez a láthatatlan összeköttetés az, amiről számomra a karácsony szól. A kapcsolatok hálója. Olyan, mintha adventkor, ezek az áttetsző fonalak ember és ember között egyre erősödve világítani kezdenének, s szentestére ez a láthatatlan izzás átjárná a világunkat. Alig várom hát az egymást követő gyertyagyújtásokat, s remélem, hogy ebben a mesterkélt távolságtartásban valahogy mégis megtaláljuk az egymáshoz vezető szálakat.

(Az illusztrációk a szerző által küldött alkotás alapján készültek.)