Kostyák Borbála: Karácsonyi ének

Nádasdy-vár

Kostyák Borbála újságíró, tanár pályázatunkra beérkező novellája, akár egy rövid történelmi visszatekintés, a karácsonykor ránk törő érzéseket kutatja. Ön hány szentestére tud visszaemlékezi, ha visszagondol?

A harminckilencedik karácsonyhoz közeledve azon tűnÅ‘döm, vajon hány szentestét tudok felidézni? Az elsÅ‘kre sajnos nem emlékszem, de biztosan hideg volt és nagy hó. Kolozsváron, nagyszüleim otthonában telt az elsÅ‘ kettÅ‘, majd a Cenk lábánál, Brassóban a következÅ‘k. Az elsÅ‘ valódi karácsonyi emlék '89-bÅ‘l való, hét éves voltam ekkor. 

Forradalom volt, egy diktátor elbukott s így már nem kellett a képeit nézegetnünk másodikosként a tankönyveinkben, osztálytermeinkben és úton-útfélen. Az emberekbe félelemmel vegyes bizakodás költözött, így várták az ünnepet. 

A húgommal nagy munkában voltunk, egy papírvárost hajtogattunk, apró házakkal, templommal, utcákkal és sok idÅ‘t töltöttünk a fürdÅ‘szobában, annak ugyanis nem volt ablaka, így nem tudtak belÅ‘ni rajta kósza szekusok az utca túloldaláról. Pokrócot hajtogattunk a kádba, és ott játszottunk önfeledten. Én magam forradalmár is lettem egy kicsit: kitéptem a tankönyvek elejébÅ‘l Ceausescu képét és apró darabokra szaggatva lehúztam a vécén.  Jó érzés volt. 

KésÅ‘bb – elvált szülÅ‘k gyermekeként – két karácsony volt. Anyával mindig picit hamarabb ünnepeltünk, hármasban, hogy a szünidÅ‘t már apánál tölthessük. Húgommal közös, feledhetetlen utazásaink izgalmával telve érkeztünk meg hol Svájcba, hol Kissomlyóra. 

Emlékszem, az angyal jöttét egy csilingelÅ‘ dísz jelezte, melyen a gyertyák hÅ‘jének köszönhetÅ‘en körbe fordult egy angyal, s fémes pengetéssel üzente: itt az idÅ‘. Nemzetközi családunkban elÅ‘fordult, hogy három-négy nyelven is felhangzottak a karácsonyi dalok, de számunkra legkedvesebbek mindig a MennybÅ‘l az angyal strófái voltak. Ajándékbontogatás után, irány az éjféli mise, ahol apáék muzsikáltak. Svájci betontemplomok szimmetrikusan feldíszített szürkeségében ültünk. Hallgattuk a cvancogó papot és büszkén kukucskáltunk fel a karzatra, ahonnan a nagybÅ‘gÅ‘, hegedű és cselló hangjaiból az összetartozás érzése csendült fel.

A múltból elÅ‘kúszó következÅ‘ karácsonyi pillanat, az elsÅ‘ szenteste, melyet a férjemmel töltöttem. A kissomlyói házban a cserépkályha padkáján ülve éreztem, a helyemen vagyok. Megtaláltam végre az embert és a helyet, s ezentúl már együtt fogjuk tartalommal megtölteni az idÅ‘t. 

Mióta gyerekzsivaj tölti be házunk patinás falait, új hangulatok vegyülnek az ünnepi forgatagba. Az ajándékok elrejtésének izgalma, a közös készülÅ‘dés öröme. Lisztes kis mancsaik lenyomata mindenütt a mézeskalács sütés után, az adventi koszorú díszítése a hegyen szedett termésekkel, az ablakunkban világító szám, mely az egész faluval összeköt. S valójában azt hiszem, ez a láthatatlan összeköttetés az, amirÅ‘l számomra a karácsony szól. A kapcsolatok hálója. Olyan, mintha adventkor, ezek az áttetszÅ‘ fonalak ember és ember között egyre erÅ‘södve világítani kezdenének, s szentestére ez a láthatatlan izzás átjárná a világunkat. Alig várom hát az egymást követÅ‘ gyertyagyújtásokat, s remélem, hogy ebben a mesterkélt távolságtartásban valahogy mégis megtaláljuk az egymáshoz vezetÅ‘ szálakat.

(Az illusztrációk a szerzÅ‘ által küldött alkotás alapján készültek.)