A svéd krimi királyának drámája

Újra megírni azt, ami egyszer már sikert aratott, igazi kihívás. A fordulatos bűnügyi történetek mestereként számontartott Jo Nesbø elfogadta egy kiadó felkérését és új köntösbe öltöztette Shakespeare drámáját, a Macbethet. Lehet-e újat mondani négy évszázad múlva?

A megbocsátás hatalma. A hatalom megbocsátása

Miután előző este befejeztem Jo Nesbø Shakespeare adaptációját, másnap reggel az egyik első gondolatom volt ez az egyáltalán nem frappáns mondat. Mégis azóta kísért, hogy kezdjek vele valamit, hiszen elcsépelt voltában is hozhat valami érdekeset.

A megbocsátás hatalma. Mintha a szerelmes regények egyik aranyszabálya lenne, és persze magának a szerelemnek is. Ha megtévedünk, a másik bocsánatában bízunk, abban, hogy nem mond le rólunk. Hosszú az út a visszatérésig, de minden a másikon múlik. Mi megbotlottunk, megdermedtünk, megszenvedtük, a másik szintén, de az ő lelkében van ott az újrakezdés lehetősége. Romantikus történetek szép szála, melyet tehetséges írók, írónők telítve szókinccsel és humorral előttünk bontanak ki, hogy levonjuk a tanulságot. A szerelem mindent legyőz. Mert van megbocsátás.

A hatalom megbocsátása. Minden bűn személyes, nem a rendszerből következik. A megbocsátás nem értünk és miattunk van, hanem érte és miatta. Aki a hatalom birtokában van, felhasznál, kihasznál, majd megkegyelmez. Míg egyszer nem. Először és utoljára, nincs még egy lehetőség. A kérdés csupán az, te hol állsz. Aki megbocsát, aki bűnt követ el és akinek megbocsátanak? Vagy egyáltalán valaki? Vagy csupán egy senki? Egy polgár? Átlagon, azon alul vagy felül? Vagy Isten vagy? De akkor a bűn hogyan férhet hozzád? Akkor mégiscsak ember. Akit megöl egy gránát, egy tőr, egy golyó. Egy agyvérzés. Mielőtt még bárki megbocsáthatott volna neked. Mert nincs megbocsátás.

A Macbeth a hatalom megnyilvánulásáról szól, nem a geneziséről, a hogyan lettről. A vélt vagy valós jó érdekében az erőszak kiteljesedéséről. Nincs nullpont, ami előtt és ami után más van. A bűn, amint teheti, megfogan. Ha gyermekségben, ha felnőttségben, lényegtelen, akkor születik meg az ember. A bűnben, a kis hazugságban, a csábításban és az elcsábulásban, a gyilkosságban. A valami jóért gondolt elnézésben.

Egy projekt keretei

A brit Hogarth Kiadó, melyet egy évszázaddal ezelőtt, az első világháború nehéz éveiben, 1917-ben alapított a Woolf házaspár, Leonard és a számunkra ismertebb Virginia, egy nagyszerű projektbe kezdett a 21. században.  2016-ban a száz év alatt sok változáson átesett kiadó elhatározta, hogy újra íratja Shakespeare néhány színművét a drámaíró halálának 400. évfordulója alkalmából. Az irodalom különféle területéről kértek fel szerzőket, hogy modern köntösben értelmezzék és írják újra a drámairodalom máig meghatározó nyolc darabját. A Téli rege, A velencei kalmár, A makrancos hölgy, A vihar, a Lear király, az Othello, természetesen a Hamlet és a Macbeth. A Hamlet kivételével, melynek megjelenése 2021-re várható, a többit már kezükbe vehették az olvasók.

Jo Nesbøtól a Macbethet 2018 áprilisától. A Kossuth Kiadó jóvoltából magyarul is. A szerzőt a rajongók és a könyv hátoldalán olvasható néhány szavas méltatások, inkább felkiáltások, mint kifejtett vélemények, norvég krimiistenként, svéd krimikirályként jellemzik. Az elmúlt évek során könyveivel valóban meghódította a krimiolvasók táborát. Jómagam is a karácsonyi krimimet Nesbø regényeivel teljesítettem az elmúlt években. A fiú, a Nemeszisz, és most a Macbeth. Ami viszont nem krimi. Rendőrök, technikusok, nyomozók, bevetésiek mind szerepelnek benne, ahogy a politika és az alvilág. Bűntények sora követi egymást, gyilkosságok a legsötétebb módon. A krimi minden eleme megvan, egy dolog mégis hiányzik. A rejtély, ami a bűntényben testesül meg és a leleplezés, mely megoldást ad és felszabadít. Itt minden nyíltan történik az olvasó szeme láttára. Nincs kétségünk afelől, hogy Macbeth gyilkol, illetve az ő parancsára gyilkolnak. Brutálisan.

Nevezhetjük thrillernek, noir regénynek, melyben az eső, a szürkeség honol, az időben és a városban, és keserű sötétség a lelkekben. Háromszor követhetjük az esőcsepp útját a regényben, és még utoljára sem érezzük a feloldozást, hogy végre egy boldog földre hull le. Szó sincs róla, pedig a katarzison túl vagyunk. A szereplők a jót akarják, a napfény felé törnek, hogy világosban éljenek, közben pedig, mintha a természet (a természetünk) része lenne, gyilkolnak. Gyilkolnak a jóért. Macbeth közvetlenül, fegyverekkel, Lady közvetetten, Macbeth fegyvereivel, Hekaté Macbeth-tel és Ladyvel. Sorsát senki nem kerülheti el azonban. Nem lehet más ez, mint a feloldozás nélküli vég. A halál, más vagy önkezével.

A történetről

Negyed évszázaddal a második világháború után az egykor virágzó iparvárosban a káosz uralkodik, ahol rivális bandák kínálják árujukat a munkanélküli és reményvesztett polgároknak. A polgármesternek alig van hatalma, helyette a rendőrfőkapitány uralkodik. Különleges szabályokat hoz, melyek korlátlan lehetőséget ad számára, hogy senki ne tudja megkérdőjelezni döntéseit. Ember nem érintheti, de a halált ő sem kerülheti el. A diktátor nem éli túl agyvérzését.

Új korszakban reménykedik a város, és bíznak az új főkapitányban, Duncanben. A magasan képzett vezető idealista és tettrekész fiatalokat választott maga köré. Úgy tűnt, a dolgok jó irányt vesznek. A rivális bandák, az amfetamint áruló Sweno és az új főzetet kínáló Hekaté közül az előbbi a nyílt, az utóbbi a fondorlatos erőszak eszközével próbálja helyzetet biztosítani.  Az összecsapás elkerülhetetlen.

Nem a bandák csapnak össze azonban közvetlenül. A játszma sokkal nagyobb tétekkel kezdődik. Macbeth a Gárda, a bevetési egység kedvelt főnöke, aki Duff főtiszt, a Kábítószer Bűnözés Elleni Osztály parancsnokának egy nem kellően előkészített akcióját próbálja megmenteni. A siker kétes, de elég ahhoz, hogy Macbeth legyen a Szervezett Bűnözés Elleni Osztály vezetője Duff helyett, akivel egykor az árvaházban ismerkedett meg.

A kinevezést előre megjósolta Macbethnek és társának, egyben régi barátjának Banquonak a három nővér, akik Hekaténak dolgoznak. Egy titkos recept birtokában vannak, mellyel olyan főzetet készítenek, melynek ellenállni szinte lehetetlen. A jóslatnak azonban volt egy másik része is, miszerint Macbeth rendőrfőkapitány is lesz. A gárdaparancsnok elmondja ezt feleségének, a város elit kaszinóját üzemeltető Ladynek. A jóslat önmagától nem teljesül be, ahhoz ölni kell. Lady tudja ezt, és ezt ki is mondja.

Így kezdődik el a kegyetlen és véres történet. Mindenki, talán a Lady nem, azt hiszi, a jóért harcol. A jóért öl. Egy ember, egy család életét veszi el sorjában, hogy egy város végre éljen. Erkölcsi dilemma nélküli gyilkolások sora veszi kezdetét. Mindenki mindenki ellen, ahol nincs szereplő, melynek múltja ne rejtene sötét titkokat. Árulások, melyek során a lojalitásnak nincs helye.

Kétség

A fordulat, miszerint egy elismert fiatalemberből, aki fiatalkorában drogfüggő volt, de lejött a szerről, egy nő szavára megöli a rendőrfőkapitányt, sajnos nem kap megfelelő magyarázatot. A nő? A szerelem? Ennyi lenne? Ez nem más mint önzés, miközben egy közösség érdekére hivatkozik Macbeth, illetve elfogadja a Lady érvelését. Vékony szál, hiszen önmagát adja fel. Pontosan tudja, mit tett és mit nem fiatalkorában. Tudja, kinek köszönheti ezt. Banquonak. És Duffnak. Csupán arról lenne szó, hogy végre meg kell ragadni az adódó lehetőséget, hiszen már annyit elengedett? Ja. És a város érdeke. Azaz világbéke.

A regény többi része rendben volt, Shakespeare története négy évszázaddal később elbeszélve. Ha hozzátesszük, hogy a drámaíró egy 11. századi történetet vitt színpadra, azt is mondhatnánk, egy történet háromszor. És mindig csupán egy magyarázat van, a hatalom megőrjít. Ennyi lenne? Egy nagy adag cinizmus?  

A regény az én olvasatomban rendben van, feltéve, ha nem várjuk azt, ami. Ne várjunk klasszikus szépirodalmat. Nesbø könyve az, ami. Egy történet, melyben a cselekmény a fontos, nem a motiváció. Sok szereplőről sok mindent megtudunk. Persze megint a gyerekkor, árvaház, egy undorító apa, egy undorító igazgató és még egy undorító, az életet semmilyen formában nem igenlő cselekmény. Bűntény. Mindez egymás mellett és után.

Még egyszer.

A regény az én olvasatomban rendben van, feltéve, ha nem várjuk azt, ami. Ne várjunk klasszikus krimit. A norvég krimiisten kibújt a szerepéből. Azt tette, amit nem várnak el tőle. Ki akart bújni a skatulyából. A skandináv krimi királya. Tett egy kísérletet. Régen ebből nem lett baj. Ma sokan, olvasgatva a könyvről szóló kommenteket, kiborultak. Nem azt kapták, amit a pénzükért vártak. Nekik biztos vigasztaló lesz majd a következő történet. Nekem ez is tetszett. Sőt, miközben haladtam előre, sajnáltam Macbethet. És nem akartam elhinni, hogy megint megteszi. Mint megtette négyszáz éve, illetve ezer. Shakespeare drámájának újraírása egy eredeti történet modern környezetbe helyezésével történt. Aki olvasta az eredeti változatot, annak néha setesutának tűnnek részek, párbeszédek ismétlései. Nekem többek közt, amikor az ellenállás kezd konkrét formát öltetni Macbeth ellen. Van itt egy párbeszéd, mely Shakespeare-nél egy jó fordulat, itt inkább gyerekes. Az újraírás szigorú értelmezését itt érdemes lett volna lazítani.

A kérdés persze, hogyan? A választ (megint persze) nem tudom, nem vagyok krimiisten. Csak egy olvasó, aki azt mondja, év végén vagy év elején azért nem volt rossz ezzel a könyvvel zárni tizenkét hónapot vagy éppen elkezdeni.