2020.12.15
A sárvári vár novellapályázatának következő művét egy 15 éves gimnáziumi tanuló tollából olvashatjuk. A történet egy kisfiúról és egy áhított finom tortaszeletről szól, de ennél sokkal többről. Egy megható novellát nyújtunk át Önnek.
Érkezik! Ettől a hírtől zengett az egész falu. Nem más érkezett, mint a híres-neves tortakészítő mester, Hidegvölgyi János úr. Mindenki izgatottan várta a napot, amikor kocsijával begördül majd a vásártérre és elkezdi árusítani ellenállhatatlan tortáit.
Be is gördült a várva várt kocsi, elő is kerültek az íncsiklandó torták, de mégsem örült úgy a falu népe. Hogy miért nem? A torták mellé került árcédulák miatt. Nem kis összegek virítottak rajtuk. Olyannyira, hogy csak kevesek engedhették át magukat a tortaevés gyönyöreinek. A gazdagok elmondása szerint süthet bárki, bármilyen tortát, de a János úrét nem múlhatja felül. Nem hiába nevezték ki királyi szakácsmesternek. Persze a módosabbak beszámolói csak ingerelték a szegényebbeket. Sokan már azon is elgondolkodtak, hogy kirabolják János urat, de végül mindig arra jutottak, hogy a becsület többet ér bármilyen tortánál. Így aztán csak szomorúan nézték a falatozókat.
A tízéves Vencel is sokat szomorkodott. Mikor meghallotta, hogy János úr hozzájuk érkezik, egy apró naptárt fabrikált és azon pipálgatta a napokat, számolta, hogy mennyit kell még aludni a nagy napig. De mikor a bódétól hazarohant anyjához az édesség áráért, kicsit elszontyolodott, hogy anyja nem hajlandó pénzt adni rá. Mit tudott ő az árakról! A pénzről is csak annyit tudott szegény, hogy amennyi nekik van az kevés, amennyi a szomszédéknak, az sok. Így hát fogta magát és leült szomorkodni egy fatönkre. Anyja látva búslakodó fiát, félbehagyta a mosogatást és odaült egyetlen gyermeke mellé. Sokáig ültek ott, mire a gyermek megszólalt:
- Anya! Miért nem ehetek tortát? Tán valami rosszat csináltam?
- Dehogy kisfiam. – felelte az anyja. - Nem tettél te semmi rosszat. Az egészben a pénz a ludas. Sosincs belőle elég.
- Miért nincs belőle elég? – kérdezte a gyermek.
Az anyja nem felelt. Miért nincs? Ő sem tudta volna megmondani. Felkelt a rönkről és visszament a házba.
Csöndesen folytatta munkáját. Itt ez a gyermek, mit adhat neki a szegénység száraz kenyerén kívül? Miért nem nyújthat neki szebb gyermekkort? Talán vegye meg neki a tortát? De hát olyan drága! Végül elhelyezte az utolsó edényt is a szárogatón, aztán odalépett a kredenchez. Szép, virágmintás kredenc volt. A festés már egy kicsit lekopott róla, de így még jobban illett a szegényes házacskához. Kihúzta az egyik fiókot és kiemelt belőle egy napraforgós ládikót. Gyorsan körülnézett, majd miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem látja, kinyitotta. Mikor felnyílt, hirtelen visszacsapta a fedelét, majd óvatosan felnyitotta újra. Hiába nyitogatta, csukogatta, a pénz nem lett benne több. Átszámolta az érméket és a bankókat. Tellene a tortára. De mennyi maradna utána? Nem sok. Nem, nem veheti el a boldog gyerekkort fiától, ha kell, egy hétig koplal, de az ő fia akkor is boldog lesz!
- Vencel! – kiáltott ki az udvarra. - Jer ide! Nesze, itt a pénz a tortára! De aztán nehogy elveszítsd! Na, menj! – unszolta fiacskáját. Szemében valami huncut gyermeki fény lobogott. Hiszen tudta ő milyen gyereknek lenni! Ő is az volt valaha. Aztán felnőtt, és nem valami gazdag ficsúrhoz, hanem igaz szerelméhez ment hozzá. De ennek is meglett a maga böjtje. Boldogság az volt, de pénz annál kevesebb. Kérdés, hogy melyik ér többet.
Nevetve nézte, ahogy fia elrohan azokkal az értékes papírfecnikkel kezében, melyekért mindenféle olyat árulnak, ami egy gyermeket boldoggá tehet.
A kis Vencel pedig futott. Futott, ahogy a lába bírta. Lihegve érkezett a mester bódéjához. Szerencsére nem volt nagy sor, így gyorsan átvehette a mesés süteményt. A tortával a kezében nyugodtan baktatott hazafelé. Hát mégis megkapta! Az összes barátjának el fogja mondani. Hadd irigykedjenek! Ő biztos nem kaptak tortát, hiszen ő is olyan nehezen jutott hozzá ehhez a mennyei csodához. Nem kéne megosztani velük? – szólalt meg benne a lelkiismeret halk, és félreismerhetetlen hangja. Dehogy! – csitította el gyorsan az önzetlenség szavát. Hiszen az ő mamája vette, csakis neki! Az ő pénzükön! Akkor meg minek egyenek belőle a többiek!
Ekkor hirtelen eszébe jutott valami: - Mit fognak szólni ehhez? Már hallotta is a barátait a fejében: Elkönyörgi az anyja pénzét, és fényűző dolgokra pazarolja. Milyen ember ez? Hát így tiszteli a pénzt, amit a szülei verítékezve megkerestek? Ebből sose lesz rendes ember. Úgy döngették szegény gyerek fejét a kegyetlen szavak, hogy majd megfájdult bele. Mit tegyen? Gyorsan letért a hazavezető útról és kiment a falu szélére? Ott megállt egy fa tövénél és gondolataiba mélyedt. Ő egy szegény ember és mégis gazdag ember eledelét eszi. Hirtelen elment a kedve attól, hogy megegye a tortát. Földhöz akarta vágni, hogy ne is lássa többet a kísértő desszertet. De azzal meg az lenne a baj, hogy elherdálja a család pénzét, pazarolja a drága ételt. Zúgott a feje. Nem tudott mit csinálni. Úgy érezte, ebből a helyzetből már csak rosszul jöhet ki. Ekkor hirtelen elkeseredettségében odavágta a tortát a porba, a fa tövéhez. Hátranézett és észrevett egy arra járó idős asszonyt. Megijedt. Elkezdett futni hazafelé. Talán haza is ért volna, de ekkor hirtelen megállította egy gondolat. A Mamának kellett volna adni a tortát! Hiszen azért nem kapna szidást, ha a mamájának venné a tortát. Azzal csak a pénz menne el és a mamája se lenne dühös. Vagy szomorú. De most már késő, már nem lehet. Miért vágta oda a tortát a fához? Dühös volt. Dühös volt magára, mert tortát akart telhetetlenségében, és azért is, mert haragjában földhöz vágta azt.
Ekkor úgy döntött, hogy visszamegy a fához, és megnézi, milyen állapotban van a torta. Odaért. Szomorúan felvette a földről a valaha még áhított, most már inkább átkozott édességet. Poros volt és mocskos. Egy ilyen tortát mégsem adhat az anyjának. Dühe egyre inkább átfordult szomorúságba. Tudta, hogy anyja sem dühös lesz rá, hanem inkább szomorú. S az talán még rosszabb is. Meg kell ennie. – gondolta. Legalább az anyja higgye azt, hogy örömet szerzett neki. Nehezen bírta magát rávenni, de végül szájához emelte a koszos tortaszeletet. Nagyot harapott bele. Érezte az utca mocskát, a föld porát és még valami csodálatos krémes ízt, melyet az előbbi kettő majdnem teljesen élvezhetetlenné tett. Rágta a tortát, bár nem ízlett neki, de mindenáron örömet akart szerezni anyjának, még ha belepusztul is.
Lassan baktatott hazafelé. Amikor a házukhoz érkezett, belépett a küszöbön s meglátta azt anyját. Szomorú szemekkel nézett rá.
- Tudom, hogy nem etted meg. – mondta.
- De hiszen megettem! – felelt rá Vencel.
- Nyugodj meg fiam, nem baj. Juliska néni látta, amint földhöz vágtad. Tényleg nem baj. Nem kell hazudnod. Csak azt hittem, szeretnél tortát enni. Na, gyere ide!
Vencel remegve odament anyjához. Nem tudott mentegetőzni, sem megmondani az igazat. Egyszerűen nem jött ki hang a torkán. Anyja csöndesen átölelte. Mikor kibontakozott karjai közül, erőtlenül betántorgott a hálószobába. Lefeküdt az ágyára és sírt. Fájt a hasa a tortától, a szíve pedig attól, hogy fájdalmat okozott annak, akit a legjobban szeret.
Közben anyja a konyhai zsámolyon sírdogált: Tudhatta volna. Tudhatta volna, hogy fia majd rosszul érzi magát. Hiába, amitől azt remélte, hogy boldoggá teszi, épp az szomorította el, az kavarta fel a lelkét. Hiszen tudta ő, hogy miért dobta el gyermeke azt a tortát, mert a szegényeknek egyre jár az agyuk. Oda a pénz, oda a boldogság. Hát ez a szegények sorsa? S míg a konyhában a sírás egyre erősebb hullámokban, minél inkább a felszínre tört, addig a szobában csitulni kezdett. Mikor Vencel lenyugodott, gondolkodni kezdett. Gondolkodni kezdett azon, hogy miért kevés mindig a pénz, és hogy miért van az, hogy mindenki jót akar, de rosszul…
Egy megosztással munkánkat is segíti. Köszönjük!
minden nap: 08:00 - 20:00
Január 1-én: zárva
2025. február 23. vasárnap 15:00
Lovagok és udvarhölgyek…