Stall Anita: Fedelezővilla

Könyvtár

A könyvtár, valamint a Sárvár és Vidéke Méhész Egyesület irodalmi pályázatán 2023-ban a novella kategória különdíját kapta Stall Anita.

Apám fedelezővilláját halála után fél évvel, a vetőmagos doboz mögött találom meg. Pontosabban öt hónappal és huszonkét nappal utána. Megfogadtam, hogy nem számolom a napokat. De egy rutinos ismerős azt mondta, minden nappal könnyebb lesz a gyász, ezért mégis számolni kezdem. Sosem voltam jó matekból. A fedelezővilla fogai rozsdásak. Rég nem használta senki. Úgy emlékszem, kék volt a nyele. A legelső villa ez, amit vett apám, mikor méhészkedni kezdtünk. Legalább harminc éves, de pontosan nem tudnám megmondani. Ezen elgondolkodom, hogy hogyan és miért is kezdtük? Tervezgetett sok mindent, hogy kiegészítse a fizetését: csincsillatenyésztés, éjszakai raktározás, kapálás a hegyen. Aztán a bogarak megtetszettek neki. A szervezett rend, a munkatempó, az eltökéltség, meg persze a plusz bevétel. Valahogy így indult. Segített egy ismerős méhésznek éjszaka a szállításban, aztán elhívták pörgetésre is. A következő éven vett tíz családot. Komoly beruházás volt. A tél hosszúra nyúlt, mi pedig nem értettünk a bogarakhoz. Egy család maradt életben tavaszra. Együtt sírtunk a kertben. Anyu volt, aki mindenkit vígasztalt. – Kitakarítjuk a kaptárakat, a nyaralásra félretett pénzből veszünk néhány rajt. Nem adjuk fel! – ezt mondta, és mi hinni akartunk neki. Apa a környéken minden öreg méhészhez ingyen ment segíteni, csak hogy tanulhasson. Megtanulta. Ez lett az élete. A méhekről szóltak a vasárnapi ebédek, a pörgetésről, a várható virágzásról, fagykárról, éjszakai költözésekről, mézfelvásárlási árakról. Minden a méhekről szólt. Mikor az első unoka megszületett és bejöttek hozzám a kórházba, én kibotorkáltam a váróterembe a babával, akkor a férjem, anyu és apu megnézték a csecsemőt és arról beszélgettek, hogy mikor kellene pörgetni indulni. Terepjáróval és utánfutóval jöttek a kórházhoz. Nem haragudtam. Aznap éjjel álmomban egy kaptársor mögött guggoltam, mint aki menekül valami elől, míg fagyott akácvirágok hullottak a jeges szélben. Szégyelltem magam.

A fedelezővillát a garázsban találtam meg, a jobb felső polcon, a vetőmagok között. Nem értem, hogyan került ide. Megfogom a nyelét, a barnás fa lyukacsos, kopott és könnyű. Régen nehéz volt. De mára kiette belőle a tartást az idő, ahogy apám gerincéből is egy csúnya betegség. 

Nem adta oda senkinek ezt a villát az apám, még kölcsön se, pedig ő soha nem fedelezett, csak a kaptárakat nyitogatta. Ezen mindig elcsodálkoztam, hogy miért ilyen irigy? Hiszen az imádott Pilóta kekszet is odaadta az utolsó falatig az unokáknak, vagy ha BL döntőt nézett és a legkisebb nyafogott a Hápi tévéért, igaz, hogy sóhajtva, de átkapcsolt. A feledezővillájához meg valamiért mégis ragaszkodott. Talán direkt dugta el erre a lehetetlen helyre. Vajon tudta, hogy meg fogom találni? A kaptárszolgát ráhagyta a legnagyobb unokára, hadd méhészkedjen, megvan hozzá a magassága meg az ereje.

Régen apám rázta a kereteket, és vitte őket a pergetőhöz, egyszerre hatot is, amíg bírta. Aztán kettőt. Idegesítette, hogy a fiatalok akár nyolc keretet is elvittek. Később már csak nyitogatott és felügyelte a munkát. Utána meg csak ült egy kaptár tetején. Szigorúan a napon, hogy ha már a munkában nem is, de a szenvedésben osztozzon velünk.  

Most olyan huszonkét fok lehet, a bőrömön érzem és el tudom dönteni, hogy kirepülnek-e a méhek. Ránézek a hőmérőre az ablakban, kíváncsiságból, hogy mennyit tévedek. Pontosan huszonkét fok van, nem mintha számolnám. A tavaszi napsütés kikísér a kertbe. Füstöt kell csinálnom, ha bele akarok nézni a kaptárakba. Sosem csináltam füstöt, az mindig apa feladata volt. Apró kérgeket, szalmaszálat, tojástartó darabkákat dobok a füstölőbe. A gyufa serceg a nedves dobog oldalán. Nehezen gyullad be. Próbálom úgy, ahogy apától láttam. Nem tudom, jól csinálom-e. Lassan gomolyog a füst, a füstölő belül csupa korom. Ráhajtom a tetejét. Várom a csőrnél a vékony füstöt. Semmi. Fújtatok. Aztán megint. Mintha az életem múlna rajta. Akarom, hogy elsőre sikerüljön. Beindul.

Két kaptár van itt hátul a gyümölcsfák miatt, a többi a telephelyen. A bal oldali gyengébb, nem nagyon járnak a méhek. Felnyitom a tetejét, leveszem a kátránypapírt, a rostaszövetet és kis füstöt fújok be. Erre felzúdulnak. Halk morajjal tűrik, hogy eljussak egészen a középső keretig. Nem keresem az anyát. A nyugodt mozgásból tudom, hogy van nekik. 

Ez nem család még, csak egy kis raj, az anya is fiatal még, de petézik. Megyek keretről keretre, a szélsőkön semmi, beljebb csillan csak némi nektár, kevés a fedett sejt, nincs még hordás. Nem kell pergetni. Piszkálni se kellene őket. De nem bírom ki. Ráillesztem apám könnyű fedelezővilláját a hatszögletű sejtekre. A keret némán tűri, ahogy óvatosan feltolom a viaszréteget. Nem tudom, jól csinálom-e. A villa fogai nyomán rozsdasárgán folyik a méz. Van valami áramlás a viasszal borított réteg alatt.

Keveredik a fémes rozsda a mézzel. Elhúzom rajta a mutatóujjam. Lenyalom. Nem okoz csalódást. Évezredek óta változatlan.

Visszateszem a keretet. Gondosan bezárom a kaptárat. A villát lemosom. Csiszolópapírt és kék festéket keresek a garázsban. A villa fogait rozsdamaróval letisztogatom. A nyelet óvatosan csiszolom, olyan könnyű, mint egy öreg test a betegágyon. Apró mozdulatokkal fürdetem meg a festékben. Konzerválom. Mikor megszárad, visszarejtem a vetőmagos doboz mögé. Ne használja senki más.