A népművészet szívvonala

Lezajlott a Nádasdy Príma Vista II. felvonása. Népművészeti gyorstalpalónak is beillett volna, annyi információt és műhelytitkot ismertünk meg két óra leforgása alatt. A zenei élmény a ráadás volt, és már azt is tudjuk, miért páratlan a szegedi papucs!

Számfira Máté és felesége Számfira-Nagy Zita az a házaspár, akik első pillanattól szimpatikussá válnak bárki idegen szemében. Ezért nem vesézzük ki, milyen kedvesen és szeretettel viszonyulnak szakmájukhoz, milyen egyszerűen és közvetlenül mesélnek a népművészet iránti szenvedélyükről. 

Jönnek még Sárvárra, ezért aki nem találkozott velük, azoknak is ajánljuk majd figyelmükbe a következő lehetőséget. Máté és Zita rövid viseletbemutatóval kedveskedtek a sárváriaknak. Előkerültek a ritka szép ruha és papucsdarabok, találgathattunk egy-egy motívum eredetét, de közben maradt idő a néptáncoktatásnak és bemutatónak is. Hoztak magukkal zenészeket, előkerült a tekerőlant, és a fúvóshangszerek egyik leghálásabb családtagja – mint megtudtuk, minden körülmények között helyét megálló –, a klarinét.

A házaspár táncoktató és pedagógus. Beszéltek arról, hogy a néptánc, sőt általában a tánc milyen sokat segít a gyermekek mozgáskultúrájának kialakulásában, hogy a szocializálódás mikéntje is ezerféle lehet, de a tánc egy olyan platform, ami módot és időt ad a felnövekvő generációnak egy teljes, izgalmas és széles világ megismerésére. Ezt vallják a zenét tanuló gyermekek szülei is, legyen szó bármilyen hangszerről – a jó közösség mindig épít rajtunk. 

A szegedi papucsok a nagyterem falához állított asztalon sorakoztak. És bizony nem csak azért nincsen párjuk, mert gyönyörű szép minden egyes darab, hanem mert egy kaptafára készültek, nem jobbosra, nem balosra. Viselője taposta ki jobb és bal lábára valóban. Volt itt most papucsból sokféle, bőr és anyag, varrott és ragasztott. Olyan, ami manufaktúrában készült, és olyan is, amit még szegedi cipészmester készített, s a felesége hímezte rá a virágokat. Mert a szegedi papucsok virágosak (a török eredetűek inkább pöttyösek), a szoknyák drága brokátból készültek, a kötények pedig fodrosak voltak, de nem mindegy, hol és mikor viselték őket. Mindennek módja és ideje volt – kész protokoll! 

Azt is megtudtuk, hogy a viseleteket nem is annyira az anyagok színei, inkább a rendelkezésre állásuk határozta meg az egykori hölgyek és urak gardróbját. Ruhát varratni nagy luxus volt. Csipkéből is kettőt lehetett kapni, fehéret vagy feketét, így az alapanyag színéhez passzintották, hol a világosság, hol a sötétsége mértékével mérve. 

A Számfira házaspárt követően a Príma Vista népművészeti utazását a fehérvári Kákics Zenekar folytatta. Egymást követő népzenei válogatásukkal bejártuk a Kárpátmedencét. Dunántúl, Délalföld, Gyimes, Moldva, Csallóköz, Palóc vidékek zenéit játszották úgy, hogy akár oda is képzelhettük magunkat egy röpke órácska idejére, arra a földre, arra az időre, amikor és ahol ezek a dallamok megszülettek. Belegondoltunk már abba, milyen tájegység nyelvén beszél a zene? Szöveg nélkül? A fülünk jól felismeri a magyar tájak ezerféle muzsikáját, a gyakorlottabb népzenei koncertjárók néhány taktus után kapásból belövik a származási helyét is. Ez a képesség nagy művészet.

A Kákics zenekar szándékosan járta körbe a nagy magyar tájegységet. A végek zenéinek más, közeli népek zenei kultúrájának zenei bevonzását is megmutatták. A ritmus, a beszédes dallamvilág azonban minden előadott darabban egyazon módon lüktetett: éreztették, milyen a bánat, az öröm, a gyász vagy a szerelem. Mondják is a nagyöregek a magyar népzenéről: ha más népek munkájukban zenéltek, mi ünnepünkben tettük ugyanezt. Köszönjük ezt az élményt a zenekarnak, és éljenek a dunántúli furulyák! 

A programot az NKA Közművelődési Kollégiuma támogatta, a Köszönjük Magyarország fogadó oldala részére kiírt pályázat altémájában.