Tarrné Szilárd Erzsébet: Boldog karácsonyt

Nádasdy-vár

Tarrné Szilárd Erzsébet karácsonyi novellája egy félresiklott életről, annak tanulságairól, a kötődésről. Minden karácsony egyfajta számadás elé állít bennünket. Fogadják szeretettel a történetet!

December 23-a van. A hódarával érkező, metsző szél megzörgeti a redőnytelen ablakot. A férfi néhány cserhasábot dob a kályhába. Elégedetten dörzsöli össze a két kezét. Jöhetnek a vendégek! 

A lányát várja családostul karácsonyi látogatásra. Tegnap üzent a nénjével. Ő gyorsan kitakarított, korán reggel befűtött, hogy meleggel fogadja a kis unokát. Lassan kétéves a leányka, s még csak egyszer látta. Akkor sem vették ki a kocsiból, mert mélyen aludt. Margarétás cumija eltakarta a fél arcocskáját. No, nem baj! Majd ma összebarátkoznak. Addig kimosakodik, borotválkozik, illően felöltözik. 

Háza a Hegyközség eldugott utcájában áll. Mellette jobbra-balra ágazik el a hegyi ösvény. A kis lak utcai ablaka bátran feszül neki a szélnek. Mesélik, régi teleken úgy befútta a hó, hogy az akkori tulajdonos a padlásablakon mászott ki reggelente a külvilágra. 

A férfi öt éve él itt, azóta nem látott számottevő havat. De a szél, az igen! Cibálja a kis fenyőt a ház előtt. Nekicsapja a falnak, mállasztja a vakolatot. 

A férfi Sárvár egyik toronyházából került ide, ahol a családjával lakott. A válás után nem akarózott kiköltözni a meleg fészekből, csakhogy az asszonnyal a rezsifizetés is távozott. El kellett adni a lakást, ahol oly sok éven át gondtalanul, felelőtlenül élhetett. A vételárnak csak töredéke lett az övé. Abból lett a szűköcske hajlék, kerttel, szőlővel, s több évre elegendő tűzifával a hátsó udvaron. A bútorok közül annyit hozott, amennyi a szoba-konyhába befért. A kályhát és a sparheltet a volt felesége rokonai adták. Becsülettel ellátták. Aztán magára hagyták. A lánya időnként meglátogatja, hoz ezt-azt a kamrába, aztán fut a dolga után. 

Csendben éldegél. Munkája nincs, pár hónapnál tovább sosem volt.

Reggelente bebiciklizik a városba. A nénjénél mindig jut egy tányér leves. Ám goromba időben inkább lemond az útról. Hiába a vastag ruha, mire odaérne, átfagyna. Ha akad a környéken tenni való, kevés pénzért, ráérősen elvégzi. A pénz leginkább borra kell. Úgymond, a lelke is kapjon valamit. 

A bor a legjobb barátja. Örökös társa az életnek nevezett rögös úton. Szinte gyermekként ismerte meg, s vele volt a nehéz helyzetekben. Amikor az anyját elvesztette. Amikor italos apját kellett támogatnia. Amikor rájuk rogyott az elhanyagolt ház. Amikor sorra bocsátották el a munkahelyeiről. Amikor nem tudott kenyeret adni a családjának. Amikor az asszony kettő helyett dolgozott. Amikor otthon unatkozott. Amikor kizárták az életükből. Nem volt közös szavuk. Nem lett közös jövőjük. 

Soha nem tervezett hosszabb időre. S a távlatok napról napra rövidülnek. Csak felkeljen a nap! Csak beérjen a városba! Csak kapjon ebédet! Hazafelé találjon vacsorát a kukában! S meg ne lássák a guberálást az ismerősök! El ne csapja az autó, míg sötéten karikázik az országúton! Ropogjon a tűz! Érje meg a holnapot! 

Hiszen jön a lánya. Hozza az unokáját!

A ballagására is meghívta. Igaz, csak az asztal végén kapott helyet. Páran beszélgettek is vele.

Azért ott volt!

Csinos ám a lánya! Rövid hajú, meleg tekintetű. Formás az alakja, mint az édesanyjáé. Akadt is párja hamarosan. Az esküvőre már nem kapott invitálást. Biztosan az új ember miatt. A kóstolót a lánya és a veje személyesen vitte el neki. Jól tették. Beosztva két hétig is kitartott vele.

Repül az idő. A kisunokája maholnap két esztendős. Dúdolgat magában, míg tesz a tűzre. Nehogy kihűljön a szoba!

Autó áll meg a ház előtt. A fiatal nő kiszáll, karján a gyermek. Mögötte a férje, telipakolt kosárral. Szaloncukor, bejgli, sült hús illata a levegőben. A férfi lassan araszol a kapu felé. Ölelésre lendülő karja inkább megkapaszkodik a kerítésben. Erős a szél, majdnem ledönti a lábáról. 

- Szia, apu! Boldog karácsonyt! Még nincs fád? Nem is tervezted? Na, ne beszélj! Karácsonyfa kell! Anélkül nem ünnep az ünnep.

A házigazda rátámaszkodik a rozoga kerítésre. Nézi, ahogy a kisudvar csenevész fenyőjére kerül a szaloncukor, habkarika. Alul apró kis kéz próbálja elkapni a szélben himbálódzó édességet. Ő csak a kislányt látja, akinek kacagása betölti az udvart, majd a konyhát, a szobát. Aztán a szívét. 

Álmában pont ilyennek képzelte. Mert álmodik minden éjszaka. Olyankor sok ember veszi körül, s mindenki vele foglalkozik. Egyik hellyel kínálja, másik ételt rak elébe, a harmadik az ágyát veti. Törődnek vele. A családja. Ő a gyermek, a férj, az apa, a nagyapa egy személyben. Álmában. 

A vendégek leülnek, melegszenek. Rég nem látott rokonokról beszélnek. Nagy részükre nem is emlékszik már. A volt felesége megvan. Dolgoznak, jól élnek. Sokat utaznak, világot látnak. Minden nap együtt lehet a pici lánnyal. Olyan életet él, amilyet ő nem adott meg neki. Pedig megérdemli. Az ünnepi étkeket is ő készítette, üdvözletét küldi hozzá. 

Alig jöttek, már búcsúznak is. Mint oly sokszor, szélvészként suhannak át az életén. 

- Gyertek máskor is! – suttogja a távolodó autó után. Becsoszog a házba. Leül.

Hagyja kialudni a tüzet.